Képzeletem….

Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja –állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.

Csak ücsörgők a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre…
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.

Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.

A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgők egyedül, meditálok, közben éj, oly’ légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.

Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.

A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül…

Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat…
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat…
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mi itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs…

Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok…
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.

Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk…
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk…

Nem kell azért tán’ feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.

Vecsés, 2015. június 30. – Kustra Ferenc József

...

Képzeletem…

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily’ a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végig zongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség…
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt…
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként…
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként…

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet… a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ… lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek…

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem…
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem…

Reggeli napsütés arany-viharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai… maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. – Kustra Ferenc József

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.

Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.

A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.

Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre.
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?

Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.

Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.

Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József

...

Az élet mély tenger, batiszkáfban ülők,
Életem Marianna árkába ülők.
Lent sötét van, és nagy, szörny-lények támadnak,
Küzdők én, a karjaim meg vagdalkoznak.

Ismeretlen óriás polip körülölel,
Nem tudom, hogy meddig bírom még ezt tüdővel.
Lehet, hogy ez a karmám és lent maradok?
Fűben, napsütésben, többé nem szuszogok?

Vecsés, 2002. március 24. ? Kustra Ferenc József

...

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem? máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.

Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály?
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból?

Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.

Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat?
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van?

Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon?
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton?
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes? mindig én voltam: a névleges.

Vecsés, 2022. október 30. ? Kustra Ferenc József ? Íródott; önéletrajzi írásként.

...