Egy álom ,az vagy csupán ,
S el nem érlek soha talán ,
De szívemben mindig lesz hely emlékednek,
S téged soha, hidd el soha nem feledlek!
Messze megyek és vissza se nézek,
De a szívem egy részét itt hagyom neked!
S bár tudom ,hogy a te szívedben,
Nincsen helye emlékemnek,
De akarom ,hogy tudd:t?lem jobban
még talán soha senki nem szeretett!
Bárhol jártál és bármerre is vitt az utad,
Veled voltam és egyengettem boldogságodat!
Viszonzást én soha nem vártam érte,
Csak az a bolond szívem remélte,
Hogy talán majd egyszer megszeretsz érte!
De mostmár feladom mert meghalt a remény,
S nem akarok vele halni én!
Elmegyek hát,hogy feledni tudjak,
S remélem a vágyaim egyszer majd megfakulnak!
De most még két szó él bennem ,mely fáj és éget,
Csak két aprócska szó:\\\\\\\"SZERETLEK TÉGED!
Évek múlva majd ha egyszer visszatérek,
S majd akkor újra a két szemedbe nézek,
Ne vesd majd a szememre kérlek,
Amit érzek most,s majd akkor is érzek!
Mert én tudom,hogy soha nem feledlek téged!
Egy álomban éltem hosszú id?n át!
S mint egy naív gyermek,vártam a csodát!
S bár a fájdalom már rég agyongyötört,
Az álom csak most ,de darabokra tört!
S bár szívemet már összeraktam százszor ,s?t ezerszer
De most millió szilánkja túl mély sebet ejt!
Már nem tudom összerakni újra!
Majd ha már meggyógyult,talán pár év múlva!
Remélem megtalálom majd,azt az egy szilánkot,
Mely az én lelkemen oly mély sebet vágott!
S remélem legalább te nagyon boldog leszel!
S az élet viharos tengerében,el soha nem veszel!
Kérlek nagyon,hogy légy boldog egy életen át!
S ne úgy mint éncsak várd,hanem éld át a csodát!
De mostmár búcsúznom kell,s indulnom tovább!
Felejtsd el,hogy voltam és éltem!
Azt is hogy bolondságokat reméltem!
Felejts el engem mindörökre!
S szemedb?l-ha ejtettél-a könnycseppet töröld le!
Mosolyogj! Légy nagyon vidám és boldog!
S szeresd azt kit a szíved választott!

...

Kérdezd: szeretlek -e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom,
De ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert azt én magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszú és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted,
És egyedül érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a h?ség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszú és nagy átkot,
Mely mint a villám érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmével,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
S?t, ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü, s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magasan-fényesen,
Mint a tejút a legmagasabb égen.

...

A kút-cs?nél szétcsorogva
a vizecske úgy futott,
kantárt-csótárt tocsogója
aranycsíknak mutatott.
Karcsú kígyóként került,
s úgy tekergett, úgy terült,
úgy tekergett az erecske
szétszaladva, szétfrecsegve,
hogy dolgozva, fáradozva
a feketeszem? csizma
sápadtabb lett, mint a víz.
Súgás, búgás, bece-szók,
szégyen fülig-pirosa,
ablakok és házikók,
b?g?, jóllakott gulya.
Az ostorfán virágocska,
kék erecskén csöpp ladik.
"Végy csak új kend?t magadra,
dagadt erszényem dugig!"
"Ki ez? Mi ez? Mit akarhat?
Keze csupa vad bütyök!
Csak nem énrajtam mulatgat
apám házfala el?tt?"
"Talán?... Talán megijesszem
a sötét szem? legényt,
kétely gy?l tanácsra bennem,
apámnak szóljak elébb?
Végeztem a t?z, a láng!"-
De hát minek is igyekszik
a port, mely majd sírba fekszik
t?zzel-lánggal verni szánk?
Tüstént a köcsögös karóra
szálltam esteli héja-módra,
s öregesen lestem körül
a neszes földi-határt,
s ím együtt láttam már a párt.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

...mert kés?bb nem lesz már kedvem,
mert kés?bb tán elfogy a merszem, s
marad minden kimondatlanul...
most leírom neked, hogy szeretlek,
mint gyerek a meleg kenyeret, mikor
a kedves illat az arcába belesimul...
most elmondom, hogy szép vagyok,
mint nagyító nélkül a lepkék, hiszen
úgy kis szörnyeteget látunk...
nekem, a vaskemény, tisztességes, nem
igázható szívem, mely lerágja a mocskot,
mint lepke pusztít, ahogy szokott...
most tárom ki a szívem, mert érzem,
hamar be fogom csukni és nem látsz
beléje, s a vers hiába rongyos szolga,
a szerelmet mégis, legalább eldadogja...

láthattad volna pompás szépségében,
napos nap fényében dalolva ragyogni,
nem kellett, nem merted, nem akartad,
majdnem eltapostad... nem megy ez,
neked sem, senkinek, hisz kemény érc
a szívem, s csakis igaz lángtól olvad...

marad a rongyos ember az alig hihet?
mesével, hogy szerettelek, mint kisgyerek
a meleg, puha kenyeret - hiszed,
nem hiszed,nekem oly mindegy,

ma már...

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...