Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Túl a megszámlált es?cseppeken
bizonyosság volt minden, ami jött.
A viharban faharangszerüen
szólt a dörgés manzardtet?nk fölött,

s a felh?s napot szétszórták a padlón
a tükrök, szélben sírt a burkolat.
Nekifeszültél, hogy - héját a kagyló -
védelmezd a falat.

Valaha barna tölgyleveleket
tépkedtünk, száraz fák telén, kakas
szólt valahol, a fejsze hangja meg
a csapás mögött picit lemaradt.

Láttunk, csönd évadján, hogy odalenn
borzong a borzas inda, a rózsaág
a tüskéig piroslik s, élesen,
a hó fölé feszült vadászkutyát.

...

"szép tavasz id?d
id?m id?nk mid?n
b?ven terem a szerelem
szép szerelem vivát"

(vigadozó kis madarak
csaponganak a lebegnek a
jókedv?en énekelnek a
szállnak a virulásban)

jönnek-mennek a párok
keringenek merengenek
de valamennyi kett?
egyedül van lelket se lát

(ilyen égboltot s napot
sose láttam és sose láttál
sosem suttogott ennyi ajk
ugyanannyiféle igent)

fa nem számolja levelét
csak a zöld levél önmagát
de ezrével csillogva is
jelentésük csodásan egy

(titkon félénken szeretve
apró röpke lenge szálló
virulásban vigadó
boldog lényükr?l dalolnak)

"szép tavasz id?d
id?m id?nk mid?n
b?ven terem a szerelem
szép szerelem vivát"

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a leveg?ben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott b?ségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ?, testtelen,
a nyári mez?k illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

...

Jártam erd?n-mez?n
és falakon hágtam által;
kúsztam fényes hegyeken
szemközt az atlanti világgal;
s az úton hazatérve, tudom,
már végeztem árnyal.

Tele holt levelekkel a föld;
de a gally bogain maradottak,
amíg veti ?ket a tölgy,
súrlódva, búcsúzva csúsznak
le a kérges hóra, mikor
már mások alusznak.

Némán egymásra lapult
hullt lombot a szél se kuszálja;
az ?szirózsa sem él;
elalél a varázsfa virága;
a szív még vágyva keres,
rogy a láb: "Hiába."

Mindenkoron árulás
az emberi szívnek, a teltnek,
vállalni az ellobogást,
engedve az értelemnek,
elhinni, vége van
évnek, szerelemnek.

...