(Leoninus csokorban)
Kibontja magát lassan a természet és elballag a téli enyészet.
Igaz, volt már ilyen máskor is, de majd visszaállt a régi… értünk csakis.
Körbe-körbe nézek és lám a határ, ha lassan is, de színesedik már.

Majd
Várva
Érkezik,
Megjelenik,
Hozza fényeit.
*
Látni már a nyomát, hogy megindul az élet, most már tényleg megy enyészet!
A pár hónapi, a volt téli, sírva megyen könnyfelhőkkel, mint egy régi.
Végre elmúlt, megy hó nélküli tél, egy szélviharral meg még bajszán kefél.

Igen,
Indult,
Térhetetlen,
Ismeretlen
A hideg emlék.
*
Az újkort elhozza nekünk az éltető napsugár, ő meg igyekszik, senkire nem vár.
Remélem, a természet rendőrség nem tereli vissza telet, volt az itt már eleget
S amúgy sem voltunk vele megelégedett, menjen az egyenlítőre, ott miket lehet…

Nincs,
Elment,
Eltűnt ő,
A tél nyoma
Nagy távolságra.
*
Vecsés, 2023. március 21. – Arad, 2023. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott; az évszakváltásról, a leoninust én írtam. Az apeva: szerző-, és poéta társam Ghica Izabella Iasmina munkája.

...

Nagypapámnak volt ilyen nagyon kérges a tenyere…
Nyakamon látszik öreg inak logó erezete…
Lábaim, már nem akarnak felvinni az első emeletre…
A finom vitaminbombák, számból kihullnak a kerevetre…

Ha kis-csajt látok utcán, jut eszembe, jó családból való-e,
És ha harmincast látok, azon meditálok, végre anya-e?
No, nem én változtam meg, de az élet ennél többet enged-e?

Öreg csont, nem vén csont, de hetvenfelé, öregúr mi lenne más?
Ebbe a korban, már kevésbé érdekel a nyitott dekoltázs.
Ha enni akarok, fogsort is kell csináltatni, nagy pénzért,
Persze, minek, húsra nem telik, de még megyek a kenyérért.
Ember legyen okos és ne legyen öregen képmutató,
Vége lassan… élet leírja, ez nem a postán maradó!

Ráncok csak gyűlnek, lábam egyre nehezül,
Mit várhatok… itt már ember lemerevül,
Nincs oly', hogy innen sietve elmenekül…

Életem elején volt nekem bölcsődal,
Végállomásomon lesz… cifra ravatal.

Vecsés, 2015. január 22. – Kustra Ferenc József – Íródott: önéletrajzi írásként.

...

Arccal előre,
Az élet, nem néz hátra.
Múlt-uszályt visszük…
*
Jelen rabja vagy,
Akár akarod… bár nem…
Kételyek és vész.
*
Van, kinek hintójába villám van befogva.
Enyém, a szamaras szegény ember kordéja.
A szerencsém még ilyen kordén sem közeleg,
Nekem minden csak összekuszált egyveleg.
*
Csorbult remények…
Hevük, már elenyészett.
Hű emlékezet.
*
A sors kötőfék…
A vágyak önfeledtek.
Jövőnk szárnyalás.

Budapest, 2000. augusztus 17. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.

...

Mint egy vízi felügyelő, Balcsinál figyeltem a tájat,
Hallottam, madarak és vadkacsák járják, repülik nádast.
A sötétedésben is észleltem, lesz messze tőlem felleg!
Ő ugyan, onnan mindent lát, de van még nála is tán' feljebb!

Este, ahogy sötétedik, csend elönt, rám telepszik, mint özön,
A vízből is kezd elpárologni, a már félig alvó közöny,
Ez most, akkor a csendes semmi szépsége,
Vagy a semmi, csendes észveszejtősége?
De ez mindegy! Ez a tavacska az én nagy tengerem is,
Hol élhetnék én máshol, ha ő itt van? Én is itt, csakis!

Már hétévesen ott nyaraltam, meg még utána oly' sokszor.
Szeretem, magaménak érzem, kár, hogy ritkán megyek... olykor!

Parti köveken vannak pici, fodrosan fehér habok
És ezen ringatóznak a száraz falevél csólnakok.
Ó, te Balaton, vágyom, könnyeden lágy ölelésed
Holnap majd eljövők, megfürdök, így szeretlek téged.

Mindegy nekem... Adria, vagy Csendes óceán
Nekem itt, a Balaton körül van a hazám!

Vecsés, 2015. június 1. – Kustra Ferenc József

...

Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Olybá lettem, mint melankolikus denevér,
Lógok lefelé, lábamból lecsorog a vér.
Jó dolog? Sokktól látásom elhomályosul,
Néznék... Nem látok, bár szemem forgatom vadul.

Én vagyok, vagy az éjszakai kolónia?
Nem vér dobol fülembe, ez kakofónia.

Érzem, hogy áttetsző vagyok, mint egy bőregér.
Lehet, hogy a jövőben úgy hívnak, denevér...

Vecsés, 2001. december 31. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...