Ó, de ravasz a tél…

(3 soros-zárt tükrös)
Reggel kinéztem tiszta ablakomon,
Éreztem rögtön a hideget, fájón…
Reggel kinéztem tiszta ablakomon.

(Bokor rímes)
Nem mozdult, mért is, talán eltörte a lábát?
Deres a beton, azon elcsúszhatta lábát?
Szerintem az jár igy, aki elkezd ravaszkodni,
Meg is érdemli… micsoda dolog igy bejutni?

(3 soros-zárt tükrös)
Fájdalmas nyögése selymesen selyem sima,
Lenge-hideg szellő csak fújja ide-oda…
Fájdalmas nyögése selymesen selyem sima.

Felhő nincsen igy korán reggel,
Mindent látok még csillagfénnyel…
Felhő nincsen igy korán reggel.

(HIQ)
Igy jár ki…
Más udvarában…
Szab. sértés!

Most mi lesz?
Tavaszig marad?
Lét halad…

Vecsés, 2024. november 23. -Kustra Ferenc József- írtam: évszakváltásra, alloiostrofikus vers-formában.

...

Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Elveszett élet,
Élőt, magányra ítélt.
Új jövőkép kell!
*
Tűzből parázs lett,
Parázs meg, hűl hamuvá.
Fahasáb szikra?
*
Felszabadító
Had nincs, ima sem segít.
Elmúlás véges…
*
Ne szégyelld, ha fáj,
Könnyek kikéredzkednek…
Ne kerüld magad!
*
Por-hamu lélek,
Saját betonkriptában…
Csendesült vágyak.
*
Élet, monoton,
Rohanvást elsorvadás.
Tüzek, már kinek?
*
Élet keserű,
Még a jók is elmennek.
Társas magányok.
*
Ég mécsese, bíborral áraszd fényed a földre,
Halottak napja az emlékezésnek ideje…
Terítsd be fényeddel az összes sírhantot,
Nézd a fájdalomtól könnyező sok arcot.
*
Pergő gondolat!
Márványról jön a visszhang…
Válasz már nincsen.
*
Zokogó bús szív,
Kőkemény kilátások…
Jó, már sohse lesz.
*
Remény érzése
Fényt és meleget nem ad…
Hamu is kihűl.
*
Nagyon nagy volt szegénykémben az élni- akarás-szenvedély,
Letaglózta, elvitte a halál… mélye, mélységesen mély.
Mi maradtunk, de élet, nekünk is, nagyon csúszós meredély…
*
Lépteknek nyoma
Van avarban. Szétfújva.
Gyertyafény ragyog.
*
Ünnep, jövőre,
Hogy ismét ideülünk.
Ha még lesz élet!

Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József

...

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.

Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.

A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.

A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…

A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.

Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.

Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.

Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.

Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.

Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.

Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József

...

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József

...

Rozsdamarta az
Idő, fény ravatalán.
Árnyak hosszabbak.
*
Mohás kőkereszt,
Rajta krizantém csokor.
Lassú hervadás...
*
Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk,
Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk…

Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget,
Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet,
És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget…
*
Virágtengerben
Gyertya és mécses lobog.
Lelket világít.
*
Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba,
Abban is nehezen szinte térdig járva…
A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva.
*
Virágcsokroknak
Garmada, díszítőleg.
Lobogó lángok…
*
Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy…
Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy!
Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm,
Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm.
Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom,
Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom…

Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet,
Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet.
*
Haldokló levél
Indul társai után.
Hajnalban már fagy.
*
Lépő láb alatt,
Halott levelek élnek.
Bokor, átlátszó.

Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…

...