Lagzink el?tt a Násznagyunk jön
Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
S egy fölpántlikázott kaszával.

Szól a Násznagy: »Már régi mátkák,
Ideje ?ket összeadni,
Lekaszálni és megsiratni.«

»Keresem az öröm-szüléket.
Hol, merre vannak, merre látták?
Keresem szívük régi vágyát.«

Csönd van a lakodalmas házban,
A vendégek csak isznak, esznek
És néha nagyokat nevetnek.

S aztán lép a Násznagy kevélyen
Fekete leples tíz szobán át
S hetykén pengeti a kaszáját.

S egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve,
Végre, örökre egybekelve.

...

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemb?l kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába h?tnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

...

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvel?-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az elt?rt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre n? fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas t?zzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.

...

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felh? megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, f?ldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyör?l? szíveddel,
A h?ség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemr?l beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhint? istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

K?ldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és h? legyen,
És egybegy?lt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységér?l vallást tegyen.

Vallja meg könnyez? szemekkel,
Rebeg? nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ? szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
El?mbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.

...