Csodálom ezt a borongós ?szi reggelt.
A fák levelei elszínez?dve,gyönyör?
szinpompájukkal arra kecsegtetnek,
hogy leszakíts róluk egy-egy levelet,
s eltedd ?ket,hogy emlékeztessenek.

Szeretem az es?s ?szi reggeleket.
Híven t?krözik a nyugtalan bens?met.
Szeretni vágyok valakit,de a lelkemben
érzem az elmúlást,az ?szi borongást.

Talán mégis van egy kis reménysugár?
Talán mégis láthatom ?t?
Egyetlen találkozás elég lenne,
hogy szívem megsúgja:talán ??

Ez az ?szi borongós reggel,
Szívemet reménnyel tölti el.
Ez az ?szi elmúlás,talán lehetne,
kezdete is egy új,reménnyel teli életnek!

Majd elmúlík ez is,mint ahogy
a fákról lehúll a levél.
Szívemben is ott marad a zord,hideg tél.

...

Egyedül állok, roskadó térddel.
Körül vesznek ?k, kegyetlen kéjjel.
Szemükben gyatra gy?lölet lobog
Sorsuk szánalmas, kabátjuk kopott.

Hófehér szárnyam durván letépték,
lelkem vékony szövetét keresték.
Homlokomon az a csillag ragyog,
mely megvéd, én angyal vagyok.

Szemembe vájnak mocskos kezekkel,
mégis látok, furcsa sejtelemmel.
Az ? jósága, árnyéka véd?n óv,
felemel magához, mindent megold.

...

Buzgón csókolnám szádat,
Te is csókold hát számat,
Szeretlek egyetlenem,
Szeress hát te is engem.

...

Egy csillag lehullott.


Egy csillag lehullott, valami elszakadt.
Hatalmas tervekb?l fekete gyász maradt.
Valaki elhagyott búcsú nélkül ment el
Könnyeim nincsenek hisz még nem fogtam fel.

Ha majd évek mulvá elfoszlik a szemfedél,
emléked akkor is, örökre bennem él.
Mert téged nem felejt, a rokon, a barát,
hiába ragadott el a kegyetlen halál.

Ezután nem dobog egy szív, nem beszél egy száj,
könnyeim nincsenek, csak érzem, hogy fáj.
Miért az ment el, aki szeretetben élt
válaszolj hát Istenem: MIÉRT, MIÉRT???


Kókai András

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...