(bokorrímes csokor)
Lenyugvó nap aranyfelhőjében
Megfürödhetsz fényes dicsőségben,
A szűrt valóság papíron pihen,
Ölelnélek magamhoz szelíden…

(leoninus csokor)
Nap melegében, tűző fényében, közeledik sötét este vaksötétjében.
Föltámad a szél is, ami dühöng is, idefújja mindösszes vaksötétet is.
Hogy villámlás ne zavarja vaksötétet, csak dörög, kényszerítve fellegeket!

Az öregedő tücsök esteli szólamot játszik,
Aztán meg van virág, ami igy este tátikázik…
Az éber bagoly új elemet tesz a szeme mögé,
Hogy lássa a vacsoráját, teszi csőr-felek közé.

Szél kitép kisebb fácskákat, távoli égzengés zavaró… nem tud elfújni gyertyákat.
Eső nagyon esik és a viharban vízszintesen repül… minden vizes, kegyetlenül.
Elkezdődik ágak recsegése, az orkán el röpíti ezeket a… messzeségbe.

Az énekesmadarak félnek, elbújnak kicsikéikkel
A fészek mélyébe. A szárnyukkal látják el védelemmel.
Közben biztos az ördög lépett patás lábbal ki a színre,
Megjött villámlás, vihar meg megy… Így már nem kell lépni vízbe...

Vecsés, 2024. június 14. Kustra Ferenc József- íródott bokorrímes és leoninus csokorban…

...

A poéta, mindig poéta…

Késő már az este, át is csapott oly' mély-éjbe,
Kinézek az ablakomon, sötét mindenségbe.
Visszaülök, visszahúz a gondolatom férce.

Öregesen elfáradtam, nem vagyok már fiatal,
Tollal szántom a papírt, de elfárad a diadal...
Agyam is lassul, de még éberek a gondolatok,
És még új is van, így az álmom ellen még harcolok.

Fáradt kezem miatt nagyobb és több paca is le csebben,
De ettől egyetlen gondolatom sem múlik, nem rebben.
Én csak rovom a sorokat toll-ekémmel egyetemben.

Gondolataim ebben a csöndben, szinte majd' kigyulladnak,
Papírom is megvilágosodik, nagyon világítanak...
Tollam alatt a betűk sokasodnak, gyorsan is száradnak.

Ami itt és most az eszembe jutott, az le kell írnom,
Hogy ne vesszen el, most magamból még ki is kellett írnom…
Álmosodok, alig látok, nektek írok… ki kell bírnom…

Vecsés, 2016. november 24. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Hétköznapi pszichológia…

Társsal a magány, zsákutcába bevezetett,
És nem emlékszik ember, mikor is nevetett…
Kapcsolat már elvesztette... míves veretet.

Hajdanán-danán szép volt minden, tán’ túl szép,
Akkor még volt szeretet... immár álomkép.
Kikopott azonban már minden, amire mi büszkék voltunk,
És mindent felőrölt ez a hosszú, kegyetlen életharcunk.

Minden nappal, csak süllyedünk a délibábos öregségbe,
És távolodunk egymástól a délibábi messzeségbe.
Mára már kiveszett a puszilkodás, másik keze megfogása,
Finom és szép szavak… nincsenek, folyik is már a korrodálása…

Beszélgetni? Hát az már nem megy, a sértődöttség előre vonul,
Ebben aztán, a maradék együttérzés, véglegesen lekonyul.
A baj csőstől jön, nincsen akadálya, lassú öregségnek a sámfája,
A bajok meg, a világért sem kerülnek el, ide-nyíl az úttáblája!

Nekem mélyen alvó tippem sincs, hogy milyen lesz az életvég,
Ilyen vénséges korban, már mit sem számít a mellszélesség.
Öregen már úgy tűnik, büdös a légfrissítő is,
Semmi sem jó már, mert marad az öregség… biz', csakis!

Vecsés, 2009. október 7. – Kustra Ferenc József- íródott bokorrímes versformában.

...

1917. –ben vitték a fogságba a magyar katonákat…

(Bokorrímes)
A vonat, akárha kísértetvilágban haladna,
Csak haladt, havat tolt, de nagyon zötyögve, fújtatva.
A Hold, mint valami szemlélő fenség, elárasztotta a tájat
Remegő fényével és közben meg, terítette ezüst sugarat...
Voltak részek, ahol csigalassúságú döcögés volt az út,
Ott a foglyokat kevésbé ellenőrizték, itt volt kis kiút.
*
(Senrjú)
Viharfelhőket
Láttunk szembe haladni...
Angyalok tolták?
*
(Halmazrímes duó)
A vonatot számtalanszor mellékvágányra irányították,
Ott sokszor órákig álltunk, valamiért hosszan parkoltatták.
Éhesek, szomjasak és mocskosak voltunk,
És bizony megtetvesedés volt a sorsunk.
Volt, ahogy a havazás elállt, a mozdony is nekibátorodott,
Gyorsította a marhavagonokat, néha kicsit hosszan sípolt.

Krasznojarszk határában óriási temetőt látni,
A terepen mindenhol szinte... fakereszteket látni...
A vonatunk lassan begördült a krasznojarszki pályaudvarra,
A friss, hideg levegő, megkönnyebbülést hozott a bezártságra.
Süvített a szél, elvakított a hó, és nagyon átjárt a hideg...
Gonosz felhangú volt a csend... Körben némaság is fagyosan rideg...
*
(haiku)
Mint hónap árja
A tájra hullott... fehér.
Sok fehér pehely.
*
(bokorrímes)
Hó-vidék, olyan szépség, hogy lopva gyönyörködök benne,
De, e környezetben a lelkem szólt, hogy maradjak csendbe.
Az állomástól, gyalog, komoran folytattuk az utunkat,
Kín volt minden lépés és heves hóvihar fedte utakat.
*
(3 soros-zárttükrös)
A szél őrjöngve kavargott, vitte havat, csípve mart a fagy,
Lépésenként küzdöttük magunkat előre... ha a szél hagy...
Örvénylett körülöttünk a hó, a hókristály arcunkra fagy.
*
(bokorrímes)
Így vergődtünk át egy délutánt, elcsúsztunk a vastag, fagyott hóba,
Végig zuhantunk jeges hótorlaszba... kinek, ahogy bírta lába...
Végül a táborba értünk és úgy néztünk ki, mint vert ármádia.
*
(Senrjú)
Lélek kiszakad.
Lélek beszakad. Lékek.
Lelket menteni!
*
Idő hidegül,
Jégcsapok összeérnek.
Száj is elkékül.
*
Idő hidegül,
Nem működik gondolat.
Bennük önmagad.
*
Idő hidegül,
Meleg és étel nincsen.
Hűtő barakkok.
*
A barakkokat
Öleli a jéghideg.
Jeges-hideg csönd.
*
Emberek hűtve
Élnek, deszka barakkban.
Még penészfolt sincs.
*
Őszinte szavak,
Fagyhalál pillantások.
Kihűlő arcok.
*
Skorbutos fogak!
Szájban, folyvást fájdalom.
Száj széle elfagy.
*
A száraz kenyér,
Fekete, fagyott, kemény.
Enni fogtörő.
*
Száraz morzsa is
Aranyat ér. Keresés.
Az éhség az úr!
*
Száraz kenyeret
Jól puhítják a könnyek.
Sírás se segít.
*
Szél, süvítve hoz
Dermesztő, nagy hideget.
Tél támad, tombol.
*
Termek betelve
A mahorka füstjével.
Egészségóvás!
*
Mahorka, ritka
Nagy boldogságot szerez.
Egyetlen öröm.
*
Hűlt fejed rázod!
Nyakadat tetvek marják.
Nekik jó meleg.
*
(tanka)
Barakk tele van
Titkos gondolatokkal...
Vágy, hazamenni!
Otthon emléke ölel,
Mennék én haza fénnyel...
*
Rózsaszín hajnal,
Otthon még hazavárnak.
Álmaikban... vagy.
*
Napot csodálni
És várni a holnapot.
Menekülés-vágy!
*
Kézujjak között
Nem folyhat el a remény.
Imára kulcsolt.
*
Eltűnt időben
Van tán'... beragadt lélek.
Élni! Lélek nincs.
*
Halhatatlanság.
Élet, sudár jegenye.
Ez törpefenyő.
*
Örökzöld pázsit...
Örök álmodozásban.
Jeges, csúszós hó!
*
Halhatatlanság
Csak mesében. Győz, hideg!
Mesék felejtve.
*
Krasznojarszki tél!
Itt, halál mesél, kaszál.
Szibéria arc...
*
Tébolyult élet,
Fel sem ismerhető: lét.
Határ: őrület.
*
Hideg közelít!
Mindenfelől átölel.
Virraszt felettünk.
*
Reggel. Ébredés.
Hideg. Mit hoz az új nap?
Még, egy nap élet?
*
(tanka)
Múlandóságban
Őrizem a szemedet.
Emlék is megfagy...
Szinte hallom hangodat,
Látom angyal arcodat...

Vecsés, 2017. december 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában, megtörtént esetről, amit az egyik elszenvedő magyar zászlós írt meg könyvben.

...

Vágyom közeled, édes Flórám!
Ölelve, hátad simogatnám…
Szerelmetes lelkem,
Kívánt egyetlenem.
Élvezném jelenléted, Flórám!

Valahogy most szívemben érzem,
Elmerengek egy semmiségen,
Tán szerelmes vagyok?
És a hold fenn ragyog?
Furcsa, de újra, úgy, mint régen...

Puszit nyomnék homlokodra; ám
Közben szép arcod simogatnám.
Karolva sétálnánk,
Egymást megpuszilnánk…
Élvezném jelenléted… úgy ám.

Itt volna ő, hisz tudom, szeret,
Megfogná szorosan kezemet.
Tán szerelmes vagyok?
És a hold fenn ragyog...
Úgy volna, ahogy régen Veled.

Lelkemben érezlek, én Flórám!
Ha itt lennél, becézne a szám…
Én üdvösségedet
Nyerhetem? Végletet…
Diadalmas kell legyek, Flórám!

Sétálunk csak mi édes-ketten,
Szeme pajkos, vágyó e percben,
Én szerelmes vagyok!
És a hold fenn ragyog!
Senkit, soha így nem szerettem.

Vecsés, 2019. március 10. – Mórahalom, 2020. január 12. - Kustra Ferenc - Romantikus LIMERIK csokor, amiben a páratlanokat én írtam, a párosakat; szerző,- és poétatársam Farkas Tekla.

...

Az orosz fronton harcoltak…

A csoport egészségügyi nővére, nem sajnálta a kötszert.
A katonák meg, bár fogyóban volt, németre ontották lőszer!

A németek már nyilván parancsot kaptak,
Meg kell semmisíteni az oroszokat…
Az aknavetőből, egy-két percenként lőtték közéjük, aknákat.
Fogyasztották az orosz katonákat és gyártották a hullákat.

Már az idős nővér is régen holtan, ott feküdt a fövenyen.
Állandó aknatűzbe belefárad az ember, öregesen.

Nyikulin úgy képzelte, a hajnal meghozza a menekvést,
De, a pirkadat a németeknek hozta el a cselekvést.

Nyikulin körbe kúszta a körkörős védelemben lévőket,
Ellenőrizte, hogy ásták be magukat, védte a fekvőket.
Ástak ásóval, tőrrel, csajkával, csattal, homokban gödröket.

Egy ép aknavetőjük volt, még éppen egy akadt,
De hozzá, tartalékban aknájuk már nem maradt.
Látta, hogy a sebesültek szeméből, könny fakadt.

A nővért meg különösen sajnálta, már nem is volt egészen fiatal,
Egész nap vigasztalt, kötözött, sínberakott... nem érte meg, mi diadal.
Aztán jött hozzá egy akna… mintha nem is lett volna... elvitte, viadal.

Sajnálta az elesett hadnagyot, aki volt még fiatalka,
Szinte gyerek volt, de a háború poklait, már végig járta…
Ő vette maga mellé, hogy legyen, a csoportnak híradósa.

Nyikulin bánatosan feküdt, Druty partján a katonákkal együtt…
Ha nem volna háború, lehetne a feleségével egyebütt...
Két akna között, agyából még ilyen gondolat is előkerült.

A katonák a folyóparton feküdtek, nyolc aknavető lőtt rájuk,
De bátorságuk maradt, önvédelmi ösztön volt egyetlen mentsváruk.

Már két napja ott hasaltak, az aknák megölték a sebesülteket,
De jött a hajnalpirkadat és kezdődő ágyúzás lepte meg őket!
Megindult feléjük a felmentő hadsereg, a németekre lőttek!

Vecsés, 2016. március 5. –Kustra Ferenc József- Konsztantyin Szimonov: „Az utolsó nyár” c. háborús regénye ihletésével…

...