Vágyom közeled, édes Flórám!
Ölelve, hátad simogatnám…
Szerelmetes lelkem,
Kívánt egyetlenem.
Élvezném jelenléted, Flórám!

Valahogy most szívemben érzem,
Elmerengek egy semmiségen,
Tán szerelmes vagyok?
És a hold fenn ragyog?
Furcsa, de újra, úgy, mint régen...

Puszit nyomnék homlokodra; ám
Közben szép arcod simogatnám.
Karolva sétálnánk,
Egymást megpuszilnánk…
Élvezném jelenléted… úgy ám.

Itt volna ő, hisz tudom, szeret,
Megfogná szorosan kezemet.
Tán szerelmes vagyok?
És a hold fenn ragyog...
Úgy volna, ahogy régen Veled.

Lelkemben érezlek, én Flórám!
Ha itt lennél, becézne a szám…
Én üdvösségedet
Nyerhetem? Végletet…
Diadalmas kell legyek, Flórám!

Sétálunk csak mi édes-ketten,
Szeme pajkos, vágyó e percben,
Én szerelmes vagyok!
És a hold fenn ragyog!
Senkit, soha így nem szerettem.

Vecsés, 2019. március 10. – Mórahalom, 2020. január 12. - Kustra Ferenc - Romantikus LIMERIK csokor, amiben a páratlanokat én írtam, a párosakat; szerző,- és poétatársam Farkas Tekla.

...

Az orosz fronton harcoltak…

A csoport egészségügyi nővére, nem sajnálta a kötszert.
A katonák meg, bár fogyóban volt, németre ontották lőszer!

A németek már nyilván parancsot kaptak,
Meg kell semmisíteni az oroszokat…
Az aknavetőből, egy-két percenként lőtték közéjük, aknákat.
Fogyasztották az orosz katonákat és gyártották a hullákat.

Már az idős nővér is régen holtan, ott feküdt a fövenyen.
Állandó aknatűzbe belefárad az ember, öregesen.

Nyikulin úgy képzelte, a hajnal meghozza a menekvést,
De, a pirkadat a németeknek hozta el a cselekvést.

Nyikulin körbe kúszta a körkörős védelemben lévőket,
Ellenőrizte, hogy ásták be magukat, védte a fekvőket.
Ástak ásóval, tőrrel, csajkával, csattal, homokban gödröket.

Egy ép aknavetőjük volt, még éppen egy akadt,
De hozzá, tartalékban aknájuk már nem maradt.
Látta, hogy a sebesültek szeméből, könny fakadt.

A nővért meg különösen sajnálta, már nem is volt egészen fiatal,
Egész nap vigasztalt, kötözött, sínberakott... nem érte meg, mi diadal.
Aztán jött hozzá egy akna… mintha nem is lett volna... elvitte, viadal.

Sajnálta az elesett hadnagyot, aki volt még fiatalka,
Szinte gyerek volt, de a háború poklait, már végig járta…
Ő vette maga mellé, hogy legyen, a csoportnak híradósa.

Nyikulin bánatosan feküdt, Druty partján a katonákkal együtt…
Ha nem volna háború, lehetne a feleségével egyebütt...
Két akna között, agyából még ilyen gondolat is előkerült.

A katonák a folyóparton feküdtek, nyolc aknavető lőtt rájuk,
De bátorságuk maradt, önvédelmi ösztön volt egyetlen mentsváruk.

Már két napja ott hasaltak, az aknák megölték a sebesülteket,
De jött a hajnalpirkadat és kezdődő ágyúzás lepte meg őket!
Megindult feléjük a felmentő hadsereg, a németekre lőttek!

Vecsés, 2016. március 5. –Kustra Ferenc József- Konsztantyin Szimonov: „Az utolsó nyár” c. háborús regénye ihletésével…

...

Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -lassan már- világháborús világhelyzet…

(leoninus csokor)
Híreszteli világ újdonsült ura, győzelme... világbékének záloga.
Pedig az ő területe a juhakol, ott uralkodik… vagy csak mindenhol?
Tömik a bankjába a vezérkosi fabatkát, de nem tenyészt sárgarózsát…

(10 szavas csokor)
A világ nagyja hírt terjeszt,
Gondolja, valaki majd békét ereszt.
*

Rózsa, rózsa, rózsabimbó, nézz már kicsit körül, tudd a rendszeredben sok a csaló.
Ha lenne lovad az istállódba, már átrúgta volna őket francos másvilágba.
Tudod, hogy hány katonád élete lenyugvó? Pedig nem kérik: élettakarodó’.

Csalók, a világ kegyetlen bolondítói,
Rablók, más vagyonának szoros markolói.
*

A hatalmasok vannak és nőnek pénzvágyak, de véresen gyilkos ösztönök közt laknak.
Ha kell ezek a pénztőkéért halnak… ha meg halál odaért, másokra mutogatnak…
A vágy, őserő, az ösztönerő pénzért magasztos, gazdagságért, háborúért folyós.

Pénzért élnek, véresen, szívtelenül ölnek,
Vágynak többre, a világért jöttek.
*

A bombák azok, rendre, folyton-folyvást zuhannak. Már vannak kazettások és robbannak…
Civilek is elhullanak, hosszú harc alatt, lassan már fabatkát sem kapnak fű alatt.
Menekülne nép tömegével. Főleg férfi az utazó. És bizony még ők halódok.

Zuhannak, próbálnak szaladni, mindenestől esnek,
Akartak, de végül sikertelenül menekülnek.
*

Közbe nézve látjuk, eme világ milyen… jobban odafigyelve kitűnik, semmilyen.
Már gyártanak Afrikában új háborút, mi aztán mindenfelé elviszi a borút…
A háború csak szélesedik, a gazdag meg gazdagodik, ekként terebélyesedik!

Mindenki látja, mégis segítség nem érződik,
Csak újabb háború érkezik.

Vecsés, 2023. augusztus 7. – Arad, 2023. augusztus 19. -Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális- történelmi helyzetéről. És egész nap láthatjuk, TV híradókban a videókat is… Leoninust én írtam. Szerzőtársam: Ghica Izabella Iasmina: a 10 szavasokat.

...

Sorsom, születéskor kirótta rám a végítéleti bíróság által,
Hogy éltemet a végzet, omló gödrében kell leélnem, mindazonáltal
Bár éltem hosszan igaz és bűntelen rabként, senki vagyok ezen-által...

Nem akartam én meghalni, de a végítélet bíróság kivégzett,
Persze azt nem értem, hogy mi okból van, hogy magának engem kinézett
A sorsom végtelenül kegyetlen, de a konkrét haláltól megvédett.

Könnyező szemmel gödröm omló falára merengek
Közbe ez nem jó, de messzeségbe nem révedhetek...
Közelg' azonban idő, történelem része leszek!

(Septolet)
Kínszenvedés,
Ideálkeresés,
Cselvetés,
Összeszedelőzködés?

Miért volt, ami eltolt,
Mezőségem nem volt...
Létem... csak holt?

Vecsés, 2020. február 2. – Kustra Ferenc József

...

E szegény kis Magyarország védelme,
Egyedül a mi gondunk már eleve.
A mi hazánk, a mi földünk, mi jussunk!
Ha kell, akkor érte mindön harcoljunk.

Fuldokló, szalmaszálba kapaszkodik…
Hazafiúi kötelesség nekik,
Kiharcolni, a pénz, a posztót, fegyvert
És jó képet vágni a királyhoz, mert…

Keserű… vedd a királyt, ahogy vagyon.
Imádkozz… beszorulunk várba vajon?
Nagyságon vitézlő atyámfiai,
Keserű gondolat és most a kard ki?!

A nemes országunkat megtartani.
Ebgondolat véres kardot mutatni?
Idegen nemzettség lábát megvetni
Jött. Mi meg itt… országot megtartani.

Őfelsége inte; férjünk törökkel.
Alkudjunk meg, az idegen őrökkel?
Kényszerítsük, viaskodva gyalázzuk!
Ne hagyjuk magunk, hazánkat vigyázzuk!

Ravasz a török… hitszegő, kegyetlen,
Összeszedi aranyunkat a végeken.
Falu és szántó nélkül nincsen vár,
Még csak hódít török… kizsigerel már.

A ravasz bevonult már Szigetvárra,
Onnan hív minket szpáhikkal csatára.
Nádor ízen ez jól van így… zsoldos ő?
Szégyen ez? Mit szól ehhez a felmenő?

Keresztyén seregek zsoldosaitól
Mit várhatunk, mint felszabadítótól?
Ők is egymással vannak elfoglalva
És nekünk is jó a nagyok hatalma…

Meghalt Mátyás király óta igazság,
Egyébként sincs… kicsinek nincs igazság!
Ő magyar volt, bár horvátnak született,
Vezető az óta sem teremtetett.

Átok ül hazánkon, török míg lesz… itt?
Imádkozom végig az esztendeit.
Középkorban, döngölt földvárban ülve
Iga, sorsa hazánknak, szem lesütve?

Vecsés, 2003. április 27. – Kustra Ferenc József

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...