Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zeng? túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyeg?
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedez?n
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mez?n
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

...

Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.

Szerelemr?l suttogott minden,
Csiripoltak a verebek,
És mi nem mondottunk egymásnak
Sablonon kívül egyebet -
Mért voltunk olyan gyerekek?

A mama is megnézett néha,
Nyugodtan ment ismét odább:
»Hadd játsszanak szegény gyerekek,
Játéknál nem mennek tovább,
Hisz' ?k még olyan ostobák.«

És mi csak ültünk, üldögéltünk
Traccsolva sok mihaszna szót,
Pedig szerettünk volna szólni
Egymásnak szépet, lángolót
De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk,
Volt elég önvád s gyötrelem.
Majd szétvetett bennünket olykor
A sok hevít? érzelem,
Ugy-e, hogy így volt, édesem?

A multkor aztán nagy sokára
Ismét találkoztam veled,
Azaz magával. Hosszú ruhát
Öltött azóta már kegyed,
Nem kurta szoknyás kisgyerek.

Alig vártunk az együtt-létre,
Sóhajtoztunk a mult felett,
Elmondtuk, amit elhallgattunk
Nem oly régen, mint gyermekek,
Vágván ábrándos képeket...

De mikor aztán úgy magunkban
Gondolkoztunk az eseten,
Rájöttünk, hogy bizony a multból
Kin?ttünk szépen, csendesen
Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dandyt kívánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De - nem mulattat lányokat.

Én a régi lányért epedtem,
Ki szende volt és angyali,
Nem bomlott az egyenruháért,
Szerelmet nem mert vallani,
De maga - nem a hajdani.

Emlékszik e históriára
És nem mereng el e felett?
Nem mondja, mint én - könnyes szemmel,
Hogy: Boldogok a gyerekek,
Mert tudják, mi a szeretet!

...

ELS?
Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: b? az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.

MÁSODIK
Sem heged?, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna -
Dehogy lennék menyasszonya!

HARMADIK
Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg el?tte:
Sírva mennek esket?re.

NEGYEDIK
Nem menyasszony, - v?legény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír el?tte,
Keserves a menyegz?je.

ÖTÖDIK
Apját, anyját jól ismerem,
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne...
Egyikünké megrepedne.

ELS?
Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s j?jetek el
Ma csak halott-látni,... holnap
Kivinni zöld koporsómat.

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösönty?kkel.
És reá smaragd bet?kkel
Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S t?ndökl? t?zi-munkákkal
Buda s Pest piaccait:

S?t még többet is mívelnék!
De sem t?lem ki nem telnék
Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
Ilyeknek híjával nincs.

Én b?völködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
Sok oszlop a porba ?l;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
A szell?kön elrep?l.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
T?ndököljenek sorjában
Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dics? tájon
Az ? húgok is sort álljon
A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
Egész tavaszt kötözött,

Kin az ?sz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
Vagy pedig Nagyságodon.

...