Az orosz fronton harcoltak…

Kirpicsnyikov tábornok, telefonon jelezte,
Hogy a két felderítő csoportja már elérte
A Druty partját és ez az átkelés lesz a léte.

Az egyik rádiójelzést adott,
Aztán végleg csend lett, elhallgatott.
Később, semmi életjelt sem adott.

A másik megerősítette, hogy a Drutynak túlpartjára ért,
Ott egyesül a partizánokkal, másik egység, oda nem ért.
Ennek okát, most találgatják, de még nem lehet tudni miért.

Annak a csoportnak az összes negyven tagja közül,
Amelyik bejelentkezett, de többet nem szólt végül,
Három óra múlva fele feküdt, sebesüléstül.

Sebesültek is ott feküdtek, a kis zsebkendőnyi térségben,
Nem védve a német aknatűztől, alacsony bokrok tövében.
Többen voltak, aki másodszor sérültek, a védtelenségben.

A veszteségek folyvást csak nőttek, a németek tüze nem gyengül,
Katonák tudták, reggel támadás, helyzetük ellehetetlenül.
Várták volna a segítséget és bíztak benne, hihetetlenül.

A zászlóalj rádiót, mit egy híradós hadnagy kezelt,
Egy akna telibe találta... halott hadnagy nem felelt.
A zászlóaljban ezt nem tudták, ott a hangulat... jegelt.

Egy törzsőrmester, másik rádióval a hadnagyot felváltotta,
Immár egy óra múlva… eszméletlenül feküdt, nem átallotta…
A soros parancsnok, Nyikulin őrmester lett és ő beváltotta...

Már az ő vezetése alatt verték vissza a közvetlen támadást,
Mi a folyó felől jött, szüneteltetve a nagyon sűrű aknázást…
Az utolsó azonban telibe találta az állványos géppuskást.

Három golyószóróval tüzeltek rájuk a németek,
Géppisztolyaik fényére lőttek mert, azok tűzfészkek…

Vecsés, 2016. március 1. –Kustra Ferenc József- Konsztantyin Szimonov: „Az utolsó nyár” c. háborús regénye ihletésével…

...

A sorsunkat sűrű ködfátyol lepi,
Így szerencsére, senki nem ismeri.
Mindig várjuk, hogy a fátyol fellebben,
És megtudjuk sorsunk tovább, hogy lészen.

Jó momentumokat jó volna tudni,
A rosszat meg előre kitörölni.
Persze szerencsére nem megy egyik se,
Mindenki várja be, mi a végzete.

Vecsés, 1998. december 12. – Kustra Ferenc József

...

(3 soros-zárttükrös duó)
Az én időm csak halad, soha nem áll meg, hátizsákjában a végletem,
Az időm csak halad, de lehet, rosszul fogalmazok, inkább a végzetem…
Az én időm csak halad, soha nem áll meg, hátizsákjában a végletem.
*

[leoninusban]
Tudom, hogy konkrét tervek kellenének, de idő-hátizsákba biztos nem férnek,
Nem kéne baktatnom, ha volna szamaram segédnek, az jól lehetne elégnek…
Tudom, hogy konkrét tervek kellenének, de idő-hátizsákba biztos nem férnek.
*

(leoninus duó)
A hátizsák tartalmával beszélgetek, az idő velem van, ahogy lépegetek…
Vanna persze ballépések és bukdácsolás, meg az egyik házban kukorékolás…
Igyekszem én, hogy jó gondolatomból sok legyen fejemben, persze csak úgy elegemben…
Ha rosszak gondolatok, lábam megbicsaklik, de megjön a jó gondolat, játszadozik…

Ha nagyon magam alatt vagyok, akkor lehorgad’ a fejem, nagy az elegem…
Igyekszek ’átmenni’, pozitív lenni, újabb és jó gondolatot keresni…
Hát ebben bizony nem sokszor van sikerem, de az idő-hátizsákot nem én cipelem…
Vár engemet is a hátralevő élet, halálom elött kérdezik: ember, mivé lett?
*

(Senrjon)
Jó gondolatom földob!
Rossz gondolat, csak ne dobáljon.
Életterv segít!

Vecsés, 2023. szeptember 3. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Turi Pista családunk tagja,
Van több orvosi szakvizsgája.
Harminc évig volt körzeti orvos,
Most a legjobb reumatológus.

Jó fej a doki, igen szeretjük,
Mint embert is felettébb kedveljük.
Kár, hogy nem találkoztam vele máma,
Oly’ felüdülést jelent társasága.

Rendelőnk, igazgató főorvosa
És reumatológus főorvosa.
Betegen is öröm hozzá járni,
Mindig szívből segít meggyógyulni.

Egyik érdekes régi esete,
Az Annus néni székrekedése.
Ha három napig állt benne széke,
Szíve verte magát nagyon félre.

Jajongott a család, hívták mentőt,
A Pistát tisztelték, mint megmentőt.
Pedig aztán nem irt fel csak hashajtót,
De panaszt megszüntette, gyorsan, legott.

Játszottam nyomozót Rendőrségen,
Vele voltunk halottszemlén, ketten.
Fölöttébb szerettünk együtt dolgozni,
Ha tehettem, intézkedtem: őt hívni!

Jól eligazodik orvoslásban
És mint főnök az igazgatásban.
Rokonok, beosztottak szeretik,
A betegek istenként tisztelik.

Igen jó ember az isten adta,
De neki is van egy nagy hibája.
Cigizik, dohányzik, láncdohányos,
Nem számít, ki a passzív dohányos.

Ne bántsuk őt, alig van hibája,
Köszvényére nincsen diétája.
Pedig magának tudná csinálni,
Igaz, azt be is kéne tartani.

No és még egy utolsó megrovás,
Igen szereti a sört nem vitás.
Ezt már csak azért rójuk fel neki,
Köszvény a sört, bizony nem szereti.

Igen sok sakkozás és olvasás,
Kedvenc főétele a babgulyás.
Igen érdekesen eszi lelkem,
Közben bagózik, mi nagyon mérgem.

Szeret utazni, mi dicséretes,
Bejárta Ázsiát, mily’ érdekes.
Korea, Thaiföld, óh, mily’ helyek,
Élmények maradók, érdekesek.

Művelt, okos, világlátott ember,
Mi vitte erre rá, tán a kényszer?
Belső igénye van mindezekre,
Ritka ember, mily’ sok az ő esze.

Mi csak Pista bácsinak nevezzük,
Ebből is láthatja, hogy szeretjük.
Jó így nekünk, kellemes a család,
Maradj velünk soká, ne légy galád

Pista bácsi.

Vecsés, 1997. május 9. – Kustra Ferenc József

...

Hazánk ékköve vagy!

A víz felől rám telepszik a pajkos esti szellő,
És imádni való a vízszaga, jó, hogy erre jő.
Bajuszomat kócoló
És arcomat csókoló,
Hűvösödő fuvallat
Langymelegen simogat.

Van a Balatonnak partján sok porszem és még több, sok kőszikla,
Én az egyikre ültem, szeretem, ha a víz lábamat mossa…
Nincs messze tőlem a nádas, hallom benne neszez a vadkacsa,
Én drukkolok, jól bújjon el, nehogy belőle legyen vacsora…

Bokáig áztatom lábamat,
Ezzel döntöm mai falakat…
Idejöttem haza, pihenni,
Fülledt levegőt, itt cserélni…

A víz oly’ mintha tükör sima lenne,
Néha kiugranak… hal is van benne.
Horgászcsónakban a horgász biztos elfáradt,
Látszik, hogy elbóbiskol, víz csónakot ringat.

Nézem, csak gyönyörködve nagy vizedet,
Mélyen beszívom az illatfelhődet,
Most élvezem a partodat, szerelemmel
Csak nézek jobb-balra, tágra nyitott szemmel

Balatonunk, te magad a varázs vagy,
Míg élek, jövők… hazánk ékköve vagy.

Vecsés, 2015. július 21. – Kustra Ferenc József

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...