Hogy a megmacskásodott lábaimat kicsit járassam
Életvonatom lépcsője mellé csak úgy leugrottam…
De a korlát fogantyút elengedni egyszerűen nem tudtam,
Így aztán kényszer kapaszkodva egészségügyileg futottam!

Futottam lihegve, sínköveken botlottam, bukdácsoltam,
Elmúlt szereteteken erősen izzadva meditáltam!
Elemezgettem és úgy láttam, hogy itt nem változott semmi… gondoltam,
Életemben mindig hátrányom volt, mert én szerettem és nem molyoltam.

Szó szerint, alig van olyan ember, aki tud is szeretni,
Szó szerint, alig van, aki tud, és nem tudja kimutatni…
Szó szerint, kilencvenhat-hét százalék nem is tud szeretni!

(3 soros-zárttükrös)
Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek,
És életemben meg körülvettek a hihetetlenül szeretetlenek…
Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek.

(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt,
Lecsapott az életménkű, feljött a vörös köd anyám előtt...
Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt.

Családomnak vége lett! Utóbb kiderült, hogy anyám végzetesen beteg volt,
Apámnak, előttem mondta, hogy most menj el, délutánra gyere ruháidért.
Apám meg elkullogott, holott a fél ház a nevén volt,
Én meg csak néztem, hogy ő ezen eljárást ki nem kódolt...

Letaglózott semmi üressége, ami hevesen rám robbant,
Majd a falnak vágott és szeretetre vágyó lelkem ott robbant.
Közben meg szeretném hinni, hogy nem csak szeretet vesztese vagyok,
Egyszer még eljön az idő, hogy kihirdetik, a győztes én vagyok!
A pech bilincse azonban, hosszú évek alatt bizony, rég rám rohadt,
És nincs is senkim, ki nevetve kioldaná a picinyke zárakat…

Vannak kiknek a hátrányuk utóbb még az előnyük is,
De én? Immár a függöny gördülésem előtt, nem csakis!

(Senrjon)
Megmaradt a hátrányom…
Marad hátrányom, ösztönt élem....
Már ösztönöm sincs…

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

...

Előttem tán’ egy hegy, min át kéne kelni?
Ehhez persze, felszerelést kéne venni.
Nincsen olyan, ki ilyet eladna nekem,
Így felszerelés nélkül, van saját hegyem.

Nincsen gurum, vagy serpám, ki segítene,
Akit megcsapna a bennem levő eszme.
No, itt és most ez van, ilyennek születtem,
Vegetálva élem, nyomorult életem.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

...

Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Az elmúlásról versben és 10 szavasokban meditált a szerzőpáros

A múlt, mint nagy sziklafal, a tényeket őrzi rég,
Meg a régmúlt történéseit nagyon védi még…
A múlt orma csak, fel, olyan nagyon magasba tőr,
Kutakodás közben a saját magányom gyötör….

Már nem táplál életet,
Nincs ereje. Odalett minden, jéggé dermedt.
*
Ismerem az ördögöt, biztosan elviszi a múltamat,
Megkaptam én már erről, jó régen a valós jóslatokat.
Múltam pillérét hordom, mint vitéz, a már rozsdás kardokat!

Az ősz színei odavesztek,
A hajnali derek mindent fehérre színeztek.
*
A halotti torom képei már itt lebegnek előttem…
Mögöttem, még integet a letöltött, semmise életem.
Körbenézek, észlelem, hogy nincs is már mám… semmi ilyenem.

Semmi sem mozdul, téli álomba vonul
Vagy válik fagyhalál áldozatául.

Vecsés, – Szabadka, 2017. augusztus 4. – A három versszakot én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A címe:” Hajnali derek…”.

...

Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Fehér papír fekszik előttem, kezemben a tollal eljátszok,
Nézem közben, hogy az én gyertyám lassan leég… csak elmélázok.
Gondolatom olyan sok van, mind előjönne… bennük vájkálok.

Szép sorokat szeretnék írni, de nem… a sok-sok szavak még nem rímelnek…
Érzem, a fejemben a gondolatok jönnének… vagy csak ilyet mímelnek?
Pedig szép gondolatok segítik, hogy érzem én… öregen is még élek.

Egy tintapaca a sorok között elfér,
Majd, csak lassan terjed szét, olyan, mint a vér.
Ahogy szétfolyik, akkor... kacéran ledér.

A tintapaca él, mikor lecseppen,
Amikor terjed, akkor még eleven,
És már szétfolyt... akkor már tehetetlen.

Még le kell írnom sok-sok mindent, amit szeretve akarok, és hogy vagyok,
Ha meg közben paca csak úgy lecseppen? Nem nagy baj, akkor is vele vagyok.
Hogy a versemet ne lopják el, paca jelöli... a szerzője én vagyok.

Hálát adok minden reggel, hogy egy nappal mégis többet élek,
Ha meg nem jut eszembe semmi, hát nem írok… akkor sem félek,
Mert a papírlap nem üres, cseppent paca ott van… ő a lélek.

Minden reggelnek nagyon is örülök, nézem, ahogy felkel a nap,
És erősen bízok benne, -inkább cseppentek,- de ne jöjjön a pap.
Paca egy reménysugár? Igen, élek még… tán' ma lesz az új tegnap.

Vecsés, 2015. május 1. – Kustra Ferenc József

...