Egy élet ? egy szerelem.
Mi kell ahhoz, hogy igaz legyen?
Vajon örökké éghet az a tűz,
Mely belőled majd úgyis bolondot űz?

Egy élet ? egy szerelem.
Adja hát Isten, hogy így legyen!
De lángolhat-e a mindig az a vágy,
Vagy egyszer kihűl, s kivet a hitvesi ágy?

Egy ember ? egy test.
Egy szív ? egy lélek.
Egy végtelen szerelem lehet az élet?
Vagy csupán hullámzó és szeszélyes érzelem?
Mond meg hát, ha tudod, nagy Isten!

De ő, mint mindig, most sem felel.
Csak Ámorra mutat, ki céloz és tüzel.
S az ember már oly esendő és gyenge,
Hogy sorsát tudja jól: vége, vége...

...

Csak néznélek mindig
Örökké, míg élek
Mert ember e földön
Nem látott íj szépet.

Te a fényt árasztod
A boldogságot nékem
Mutasd hát utamat
S legyél örök fényem.

Drága szép szerelmem
Életemnek párja
Virágos kertemnek
legszebb virágszála.

Áldjon meg az Isten
Téged minden jóval
Hogy soha ne találkozz
Se gonddal, se búval.

S ha Isten majd elszólít
Halálom óráján
Az fáj majd legjobban
hogy itt hagylak árván.

A túlvilágon drágám
Imádkozok érted
Hogy majd a másik is
Igy szeressen Téged.

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
miktől szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvetően ragyog!
Friss szenvedély, melytől a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új tűz, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

Én egymagamban, ő mással; keményen
én kín között, ő lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
ő meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ő tűri gyöngén, hogy fertőzni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztelőd én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár őt lököd bűnökbe!

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erdőbe vittem ott.

S az erdőben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Szűzességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erdőszélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...

Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felhők úsztak, bús esők hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, fűből font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk nőtt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kettő, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felhők úsztak, bő esők hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...