...mert később nem lesz már kedvem,
mert később tán elfogy a merszem, s
marad minden kimondatlanul...
most leírom neked, hogy szeretlek,
mint gyerek a meleg kenyeret, mikor
a kedves illat az arcába belesimul...
most elmondom, hogy szép vagyok,
mint nagyító nélkül a lepkék, hiszen
úgy kis szörnyeteget látunk...
nekem, a vaskemény, tisztességes, nem
igázható szívem, mely lerágja a mocskot,
mint lepke pusztít, ahogy szokott...
most tárom ki a szívem, mert érzem,
hamar be fogom csukni és nem látsz
beléje, s a vers hiába rongyos szolga,
a szerelmet mégis, legalább eldadogja...

láthattad volna pompás szépségében,
napos nap fényében dalolva ragyogni,
nem kellett, nem merted, nem akartad,
majdnem eltapostad... nem megy ez,
neked sem, senkinek, hisz kemény érc
a szívem, s csakis igaz lángtól olvad...

marad a rongyos ember az alig hihető
mesével, hogy szerettelek, mint kisgyerek
a meleg, puha kenyeret - hiszed,
nem hiszed,nekem oly mindegy,

ma már...

...

Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelgő ősznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szellő,
Kellemes, mint kendő, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szegődött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerződtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint hűtlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ő a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kettőnk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka szőnyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígérő, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kitől mit kaptunk
és mennyit...
Előszoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó időket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündöklő mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
ősszel a fáról, szőnyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van belőle,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s idő marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ő is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fejű emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, rőzselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szemű
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...

Meg kéne házasodnom? Meg kéne javulnom?
Kápráztassam el a szomszédok lányát
bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?
Ne moziba vigyem hanem temetőbe
értekezzenek vele az Ullman-fürdőkádak meg a legújabb csaptelepek
előnyeiről
aztán kívánjam meg csókoljam meg a többi és a többi
ő meg mindent csak azt nem én meg tele megértéssel tudom miért
nem gurulok dühbe és nem ordítok rá Tapogass! Azt szeretem ha tapogatsz!
Ehelyett szépen összeölelkezünk
nekidőlünk egy vén megroggyant sírkőnek
és csillagokat számlálva duruzsolol neki egész éjszaka-

Mikor bemutat a szüleinek
egyenes hát, végleg megfésült haj, fojtogató nyakkendő,
üljek le összeszorított térdekkel harmadosztályú heverőjükre
és ne kérdezzem Merre van a fürdőszoba?
Hogy lehetnék más mint aki vagyok,
fiatal senki minden vágyam egy habfürdő-
Ó szörnyű is egy fiatal senkinek
kitéve közszemlére a család elé és a család ilyeneket gondol
Most látjuk először! Ez akarja a mi Mary Lounkat!
a tea meg a házisütemények után megkérdezik Mivel foglalkozik?
Most mondjam meg? Tetszenék-e nekik akkor?
Mondanák-e Na jó házasodjatok össze, elveszítjük a lányunkat
de kapunk helyette egy fiút-
Most kérdezzem meg Merre van a fürdőszoba?
Úristen, és az esküvő! Az egész család meg a család barátai
és csak egy maroknyi tarhás szakállas haver
azok is kizárólag a kajáért meg a piáért-
És a pap! Rám bámul mintha onanizálnék
és megkérdezi Óhajtod-e ezt a nőt
hites és törvényes feleségedül?
Én meg, reszkető térddel, hogy mit feleljek, azt mondom Zzelatin!
Megcsókolom a menyasszonyt és azok a gennyes állatok veregetik
a hátamat:
Na fiú, most már testesül-lelkestül a tiéd! Hahaha!
és láthatod hogy a szemükben
valami obszcén nászéjszaka csillog-
Aztán lehetetlen rizsszemek és edénycsörgés meg cipőnyikorgás
Niagara! Csődület! Férjek! Feleségek! Virágok!
Mind kényelmes hotelekbe tódulunk
Mind ugyanazt csináljuk éjszaka
A közömbös portás tudja mi következik
A hallban lötyögők tudják amit tudnak
A fütyörésző liftkezelő tudja
A pislogó szobapincér tudja
Mindenki tudja! Esküszöm már ott tartok, hogy semmit sem csinálok!
Fennmaradok egész éjjel! Belebámulok a szállodaportás pofájába!
Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával!
ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban
nyasgem! Unom a banánt!
Élnék inkább a Niagara mélyén! egy sötét oduban a Zuhatag alatt
ott gubbasztanék Őrült Nászutazó
kiötölve a házasságtörés sohanemvolt módozatait, bigámia megszállottja
válás szentje-

De mégiscsak meg kéne házasodnom meg kéne javulnom
Milyen szép is volna hazamenni hozzá
megülni a tűz mellett a feleségem a konyhában
kötényben fiatalon és kedvesen a gyerekemmel a szíve alatt
és túláradó boldogsággal odaégeti a marhahúst
és sírva jön be hozzám és felkelek a nagy karosszékből
Azannya! A teremburáját! Tyű a kiskésit!
Istenem micsoda férj lenne belőlem! Bizony meg kéne házasodnom!
Annyi ugyanis a dolgom! többek közt be kell lopódznom Mr. Jones
házába késő éjszaka
és be kell temetnem a golfütőit az 1920-as norvég könyvekkel
Továbbá egy Rimbaud-képet akasztanom a fűnyírógépre
Továbbá teleragasztanom Tannu Tuva postabélyegeivel
az egész léckerítést
Továbbá ha Mrs. Kindhead gyűjteni jön
A Közös Kassza számára
elmarnom és fülébe súgnom Kedvezőtlen jelek gyülekeznek az égen!
Valamint ha a polgármester eljön a szavazatomért
Mikor hoznak törvényt a cápavadászok ellen?
És a tejesembernek egy cédulát hagynom az üvegben
Pingvinport, legyen szíves, hozzon egy kis pingvinport-

Mégis, ha megházasodnék és Connecticut és minden csupa hó
és lebabázik az asszony és én álmatlanul mint a rongy
éjszakákon át talpon, homlokomat a csöndes ablaknak támasztva,
mögöttem a múlttal
minden helyzetek legközönségessebbjében találom magam,
remegő ember
a felelősség súlyával a vállán és semmi hogy-oda-ne-rohanjak
semmi római arcélű smuzolás-
Az lenne csak a szép!
Cuclinak hoznék egy gumi Tacitust
Csörgőnek egy zsák törött Bach lemezt
Kiszögezném Della Francescát az ágyra
Ráhímezném a partedlire a görög ábécét
Járókának meg felépítenék egy födetlen Parthenont -

Nem, kétlem hogy ilyen családapa lenne belőlem,
se vidéki élet se hó se csöndes ablak
csak ez a tüzes büdös szűk New York
hát emeletnyire a föld felett, svábbogár a patkány a falban
elhízott birodalmi-német feleség sikoltozik a krumpli felett
Mer büdös neked a munka
És öt csöpögő orrú kölyök örök szerelemben Ciccamicával
És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk
mint a 18-ik század izgága boszorkányainak
mind át akar jönni és nézni a tv-t
A háziúr a lakbért követeli
Fűszer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok
Szerelése
Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról
parkoló szellemekről -
Nem, nem házasodhatom meg soha nem házasodhatom meg!

De - tegyük fel ha elvennék egy szép
szívdöglesztő úrinőt
magasat és sápadtat elegáns fekete ruhában
hosszú fekete kesztyűben
egyik kezében cigarettaszipka
másik kezében egy pohár whisky
és egy műteremlakásban élnénk óriási ablakkal
ahonnan kilátás nyílik egész New Yorkra
tisztább napokon még távolabbra is
Nem, nem ismernék magamra elegáns börtönálom felestársa -

No, és a szerelem? Azt bizony elfelejtem
nem mintha alkalmatlan lennék rá
éppen csak fölöslegesnek tartom mint hogy cipőben járjak -
Soha nem akartam elvenni egy anyámforma lányt
És Ingrid Bergmann szóbe se jöhetett
És lehet hogy ma már akadna nekemvaló de az már biztos régen
férjhez ment
És a fiúkat nem szeretem és-
de mégiscsak kéne valaki!
Mi lesz ha 60 éves leszek és magányos
egyedül a bútorozott szobában húgyfoltokkal a gatyámon
és a világon mindenki házas! az egész világegyetem csak én nem!
Ó, tudom én ha volna egy valószínűtlen
amilyen valószínűtlen vagyok én
a házasság sem volna valószínűtlen -
Ahogy Ő várja magányos idegen ékkövei közt Egyiptomi kedvesét úgy várom én is - 2000 évet és az élet fürdővizét siratva.

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly szűkre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötrődik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erdő s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne száműzz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a nőt, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényből ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszerű volnál,
nagyszerű, gyönyörű.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikről nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhetők
s te is követed őket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
ő lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt előttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Páfrányfenyők legyezős árnyalagútján
- mily ősöreg fák! valamennyi élő
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy nőt. Haja nyersaranyát
legyezőnap tarkázza. Más nők jó pénzért
horgolták édes pezsgőszín anyagból
bőre burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
nő-e vadon? - pettyezi szőke, majdnem
szőke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos levegőt, könnyű-tisztán
halad tűsarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkezően! -
elmondhatom: esetem ez a nő, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak előle riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszegő kontúr, mely így sóhajt: ˝Tied
vagyok, légy íz enyém!˝
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy őszül,
a zenészekre bömböl: ˝Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...˝
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szerűen;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréből,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárnő, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ˝Bár ne találkoztak volna.˝

Követve ezt a nőt, eszembe jut, hogy
mielőtt idevetődtem, hajnalban az erdőn
a Madarak Ébresztője keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap!Ą
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
˝Legyen ez a nap is ugyanolyan!Ą
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ˝Tiéd vagyok,
légy az enyém!˝
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki bőg majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzelődésből is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezdődik a pezsgőszín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfenyő árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy először segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az első vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap˝, de
madarakéval: ˝Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...