Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

Május a legbájosabb hónap,
Mézes, ízes csókok csattannak.
Illatos fák, bokrok lomboznak,
Szép virágjaikkal pompáznak.

Sétára buzdít a napsugár,
Andalog az ifjú emberpár.
Legénykar öleli a leányt,
Karcsú derekának hajlatát.

Zöld mez? terül, lepke repül,
Fiú és lány selymes f?re ül.
Kaján Nap, illan a pillanat.
Feszül a féktelen érzelem,
Tombol a buja, vadszerelem.

Budapest,

...

Nini, turbékol szerte már a vad, szürke-gerle,
Rigófütty szól az álmából ébredez? kertbe.
Szeretni vágynak az emberek, a szívek lelkek,
Bimbózgatni fog az új, lelkes izzó szerelem.

Zöldell a táj, a virágok sandán nyiladoznak,
Nyújtóznak a fák, a kék Ég felé kacsintanak.
Rügyeik fakadnak, hamarosan kipattannak,
Kecsesen virágszirmok, zöld levelek sarjadnak.

Fehérbe öltözött a menyasszony a hóvirág,
Koszorús lány lila ruhában, a kék ibolya.
Ó milyen gyönyör? a születés, de milyen rég,
Szép lelkünkbe, testünk-szívébe költözik a lét.

Érkezik, itt van a csodás élet a kikelet,
Itt van a tavasz, itt van újra, ó, de szép is ez.
Érzelmeink fonódnak, gyönyör? szép szerelmek,
Áldásos gyümölcse bájos, - g?gicsél? gyermek.

Budapest

...

A nedves, átizzadt póló
A mellkasodra simult.
Meleg volt, nagyon...
Néztem az elkínzott,
Szép arcot, fájt érted
A szívem, nagyon,
Nagyon...
Tudtam, ennyit nem
Dolgozhat ember, ki
Élni még szeretne egy
Csöppet...
Megindult arcodon a
Forró verejték és egy
Csókkal levettem azt a
Csöppet...
Nem volt sós az íze,
Édes, furamód, mint
Egész magad, párologva,
Elkínozva, bántva, még
Jobban szerettelek,
Jobban akartalak...

Bennem dobolt, hogy
Nem foglak gonosz
Er?k karmaiba tenni,
Nem adlak vissza,
Vigyázok rád és könnyed,
Verejtéked én fogom
Eztán mindig törölni...
A sok, megkönnyebbült
Könnyedet, mit a kegyetlen
Élet után végre kiborít
Bel?led az örök jóság...
Altatlak - gondoltam,
Fürdetlek - gondoltam,
Etetlek - gondoltam,
Csakis együtt halunk meg,
Gondoltam...

Nem kellett neked,
A rosszba visszatértél,
Mint álságos, mazochista
Messiás, kit?l kínját
Számon nem kéri senki,
Mert akarattal tolakszik
A keresztfára menni...
Így elküldtelek és nem fáj.
Nem is fájhat, mert a nincs
Csakis nincset teremhet.
Amim van, el viszont soha,
Soha nem veheted...
Az átforrósodott ing édes
Illatát, a b?röd kedvességét,
Arcod ritkán ?szinte
Mosolyát...

Eltettem a fiókba, mi nincs
Bezárva, csak úgy betolva
Éppen, kihúzni balgaság,
Nem is értem, mit csodálnék
A halott kincseken...
A halott kincsek itt vannak
Velem, nem oszthatók, el
Nem vehet?k, vissza nem
Perelhet?k, mert azon az
Erdei ösvényen bennünket
Összeadott, maga a fiatal,
Sokat szenvedett isten és
Ha miránk gondol és f?leg
Terád, könnyes lesz édes
Arca, mert nem érti, még
? sem tudja, miért
Nem...

...

...mert kés?bb nem lesz már kedvem,
mert kés?bb tán elfogy a merszem, s
marad minden kimondatlanul...
most leírom neked, hogy szeretlek,
mint gyerek a meleg kenyeret, mikor
a kedves illat az arcába belesimul...
most elmondom, hogy szép vagyok,
mint nagyító nélkül a lepkék, hiszen
úgy kis szörnyeteget látunk...
nekem, a vaskemény, tisztességes, nem
igázható szívem, mely lerágja a mocskot,
mint lepke pusztít, ahogy szokott...
most tárom ki a szívem, mert érzem,
hamar be fogom csukni és nem látsz
beléje, s a vers hiába rongyos szolga,
a szerelmet mégis, legalább eldadogja...

láthattad volna pompás szépségében,
napos nap fényében dalolva ragyogni,
nem kellett, nem merted, nem akartad,
majdnem eltapostad... nem megy ez,
neked sem, senkinek, hisz kemény érc
a szívem, s csakis igaz lángtól olvad...

marad a rongyos ember az alig hihet?
mesével, hogy szerettelek, mint kisgyerek
a meleg, puha kenyeret - hiszed,
nem hiszed,nekem oly mindegy,

ma már...

...