Tudom hogy gyönyörü napra ébredek
körülöttem mosolygó,boldog emberek.
Én szeretetet egy kedves szót
nem kapok,
már a nap az égen sem nekem ragyog.
Hidd el én olyan egyedül vagyok.
Tudom hogy éjjel fényesek a csillagok
születik több ezer szerelem.
Kinek a csókját várjam?
Ki mosolyogna rám kedvesen?
Becézö szavakat nem hallhatok
szerelmet senkinek nem vallhatok.
Hidd el én olyan egyedül vagyok
s talán bele is halhatok.

...

Ki az aki téged nem szeret?
Ki tagadná meg a te gyönyörü neved?
Te aki eröt adsz kicsinek és nagynak
profi üzlettársa a napsugarakanak.
Bizsergetö érzést adsz az embereknek
nem kell hogy kérdezd miért is szeretnek.
Te vagy a szépség nagymestere
gyengéd érintésed felül múlja az eget.
Ki az akinek valamit megígérsz?
Mégis jössz,szó nélkül ide érsz.
Vidámságot hozol az emberek szivébe,
ajándék ként teszed senki nem kérte.
Gyönyörü varázslat vagy te Tavasz
a természet törvénye.

...

Reggelente az ablakon kinézve szörny? látvány tárul elém
Por és hamu hull az égb?l, eltiport lelkek közelednek felém
Minden elsorvadt bárhova nézek, ádáz háborút kezd t?z és víz
Álom és gondolat eddig édes volt de mára mind csupa keser? íz

Élettelen vidékeken kísértetek kajtatnak emberi hús és vér után
Erd?kben barangolva mára elkorhadt tölgyfák néznek rám bután
Mintha üvegszilánkokon járnék, forró láva lepi az óceánok helyét
Démonok szállnak közénk, majd követelik igaz lelk? emberek fejét

Kiáltásokat hallok mindenhonnan közben ég és föld egymásnak ront
A Nap örök nyugovóra tér, csodás világunk végét mutatja a horizont
Némán állok egy szakadék szélén, a fal hirtelen zuhan a sötét mélybe
Lehúz mindent magával, elt?nik él? élettelen akár gyertyafény az éjbe

Nélküled porrá hullik a szívem és hamuvá ég a lelkem minden nap
A magány bel?lem pillanatonként egy darabot éhes vadként kiharap
Nem marad bel?lem semmi, por és hamu leszek egy kihalt világban
Utolsó mit látok csodálatos, arcod megtestesül szép rózsa virágban

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

Nini, turbékol szerte már a vad, szürke-gerle,
Rigófütty szól az álmából ébredez? kertbe.
Szeretni vágynak az emberek, a szívek lelkek,
Bimbózgatni fog az új, lelkes izzó szerelem.

Zöldell a táj, a virágok sandán nyiladoznak,
Nyújtóznak a fák, a kék Ég felé kacsintanak.
Rügyeik fakadnak, hamarosan kipattannak,
Kecsesen virágszirmok, zöld levelek sarjadnak.

Fehérbe öltözött a menyasszony a hóvirág,
Koszorús lány lila ruhában, a kék ibolya.
Ó milyen gyönyör? a születés, de milyen rég,
Szép lelkünkbe, testünk-szívébe költözik a lét.

Érkezik, itt van a csodás élet a kikelet,
Itt van a tavasz, itt van újra, ó, de szép is ez.
Érzelmeink fonódnak, gyönyör? szép szerelmek,
Áldásos gyümölcse bájos, - g?gicsél? gyermek.

Budapest

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...