Halottak napjára - versben és senrjúban…

Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád emlékezek…
*
Csend gyümölcse csüng
Némán síró ajkamon…
Eső szemerkél.
*
Gyümölcsömet kacs
Rögzíti… szólnom kéne.
Bezárkózott lét.
*
Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…
*
Ahogy megyek a sírhelyed felé, avar ropog a talpam alatt…
Sok-sok halott levélke felidézi nekem a már elmúlt nyarat…
Kicsit pihenek útközben egy padnál, de már látom a sírodat…

Nincs szó, csak az érzés, hiányodba bele markolászok,
Képzeletemben vagy… közös emlékekbe kapaszkodok.
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csönd ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Behunyom szemem,
Elindulunk mennyekbe…
Lélektalálka…
*
Ahogy ideértem, éreztem, hogy eláraszt a lelki nyugalom.
Múltunk része, amin úgysem tudunk változtatni… a szép sírhalom.
*
Most, kézen fogva,
Menjünk föl mennyországig.
Zokogó lélek.
*
Látom, itt folyvást zöldellnek az örökzöld fenyők,
De nekem a sírnál, folyvást gyűjtenem kell erőt.
Elállt a lassú szellő, így a köd fényt bont,
Ránk láthatatlan-homályos képeket ont.

A magány-bánat rossz barát, hát én biz' felkerekedem,
Cseppnyi-percnyi vígsággal, emlékezni hozzád eljöttem.
A szeretet talán sosem múlik el,
De két karjával, engem, át nem ölel…
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
Az avarban keringőzve kergetőznek a színes falevelek,
Úgy mutatják, mintha boldogságot hoznának majd' eljövő telek…
Halál örökös őrségben... ő nem engedi, hogy visszatérjetek.

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
De ott, az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot...
Mikor elindultam haza, talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem az átkozott halál-szagot… még maradtak kint emberek…

Vecsés, 2014. október 9. – Kustra Ferenc József

...

Ez az?

Életemben mind torzók lettek a saját-kútfő döntéseim,
Nekem mindig csak befuccsoltak a saját elmélkedéseim…
*
Van, ki felismerés
Hiányában olyan… marad.
Van ki meg hiába?!
Sorsom irányítás nélkül
Egészen üres, leépül...
*
Makovecz féle, eklektikus, vagy kékfestő a stílusom…?
Ha megérem, ha rájövők, nem felejtem, nektek elmondom…

Tudom, hogy a jó az életben, a különleges áldás,
És csak ritkán zárul jó eredménnyel a csodavárás…
Akinek meg bejön, az mondhatja, ő élet-dalárdás…

Az életem az életházam ajtaját, mindig zárva tartotta,
Oda besétálni sosem tudtam, pedig esdekeltem, kopogva...
Kajánul kinevetett, törjem be az ablakot… bejutás módja!
*
Dőre ember lakna
A saját életházában!
De sors a házmester?!
Én majd megtöltöm élettel
Szobám, lelkem szeretettel.
*
Így aztán sohse tudtam, hová is tartozok,
Azt meg hiába tudtam, hogy én mit akarok…
Szegényen… nálam nem halmozódtak vagyonok.

Nem volt nekem rétem, ahol elsétálgathatok,
Nem volt nekem helyem, ahol elkóborolhatok…
Nem volt valóm, erőm, hogy ezen változtathatok.
*
Kiszabott életút,
Az mi véglet ki van róva.
Múlton változtatni?
Voltom már régi, feledő,
Csodás még lehet a jövő.
*
Eljártam, erre, arra, tudatosan mentem,
Volt, hogy a járt utat járatlanra cseréltem,
Vállaltam én ha, bármerre is kanyarodott,
Akkor is, ha sűrű köd, nem is szakadozott!

Meg kellene tudnom, mielőtt végleg elmegyek
Miért én vagyok, kit folyvást beköpnek a legyek…
Élet rám parancsolt, ha idő van… úgyis megyek...

Léteznek, kiknek az élet egy pozitív fergeteg,
És vagyunk mi sokan, kiknek az ötlete gyermeteg.
Ezeken a végleteken változtatni nem igen lehet,
Ami a miénk volt, az miénk volt, ki nekünk magát kellett!

Elmélkedésem volton, múlton, dőreség, mint másoknak,
Mert bizony nincs lehetőség ellenállni a csápoknak…
De elmondtam, megkönnyültem, részeseként... a báboknak…
*
Menni vagy nem menni?
Ez itt a Hamleti kérdés…
De a sors a döntnök!
S ha lépek egyet előre,
Gondolhatok már jövőre.
*
Van, ki nem bírja már,
Ő változtat! Dalnak vége…
Kevés, ki visszatér!
Mert a változás, az remény
A szorongás rút közepén.

•
Sors, kire mit rótt ki…
Teljesül, részlet és a vég.
Sors az emlékkönyvben.
De mi van, ha mégse jó ez?
Ha kudarc vár reám, mi lesz?
*
Sors könyve, ha lejár,
Minden marad az emlékkönyvben.
De, múlt? Kit érdekel?
Múltam nem segít semmit se,
Csak a könnyem lett hű kincse.
*
Az, aki már elment,
Múl, emberek tudatából…
Ki fog emlékezni?
Mégis emlékszem a percre,
Bár elmém múltam feledte!

Vecsés, 2016. április 24. – Mórahalom. 2020. január 17. - Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, alájuk a TANQ verset, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla

...

Az emberiség nem mutat jóra változást… él a háborús világhelyzet, de, nem mert rosszabbodik.

(Első rész: 2016. 03.14.)
Huh! Micsoda emberhalmazban élünk,
Vannak itt mindenféle népek vélünk…
Itt semmi sem függ attól, mi mit kérünk.

A földön elterjedtek a népek,
Akik se nem jók, kik se nem szépek…

Ugribugri majm',
Berakja a lábait.
Ő, az ész osztó.

Diktátor hajlam,
Sokaknak a sajátja.
Sárba tiporni.

Nemcsak hatalom
Kell neki. Észt terjeszti…
Azonos népek?

A gondatlanság
Uralkodó eszme lett.
Óh, tudatlanság…

Tarol a szeretethiány mindenfelé,
Csak az önzés, amiben örömét lelé…
Erővel elintézés mód… ezt terjeszté'…

Megoldás nem látszik, tán’ csak bujkál,
Emberi faj csak egymásba vájkál…
De, ha majd ember a Marson mászkál…

Úgy tűnik, hogy éppen veszélyes vulkán van kitörőbe,
Párhuzamosan egy cunami hullámzik kikötőbe…
Eljő idő, hogy emberiség elmegy a feledőbe…
***

(Második rész: 2024. 08. 15.)
Ó, emberiség
Látom, nem lesztek jobbak!
Krokodil… jobbak…

Mit írtam
Idő helytálló!
Valóság!

Emberek!
Javíthatatlan!
Milyen lesz?

Fanyalgók!
Mily’ viselkedés?
Mi vón’ jobb?

Diktátori hajlam megerősödött,
Uralkodó eszmeként csak előzött.

Ezeknek a butaság is kell, mert ezzel érnek célt el…
Kettős beszéd? Rosszindulat alapja, mind ennek foglya.
Szeretet nincs, ennek hiánya… beleestek ebbe a hibába.
Tudatlanság csak fokozódik, emberiség ezen hánykolódik.

Közben már folyik az Ukrán háború, szétterjedt a gyilkos ború…
Vannak államok, kik ezen nyerészkednek, meghajoltak végzetnek.
Önzés és pénz gyűjtés, smucigság erővel, ne legyen harc mennykővel.

Ukrajnát meghülyítettek, az emberek „életét” így megszüntették.
Férfiember nem mehet utcára, „elfogják”, viszik, front egy ugrásra!

A megoldás a vak ló?
Mi hiányzik, mi egy látó ló!
Ima békéért!

Emberek! Túl kell éni!
Békességet kell teremteni!
Ima békéért!


Gazdag otthon gazdagodj!
Embertömegeken uralkodsz…
Ima békéért!

Vecsés, 2024. augusztus 15. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában 2 részben, de látni, hogy a helyzet nemcsak ugyanaz maradt… atomháborúsra-súlyosabbra megváltozott!

...

Munkás… poéta-napok

Poéta vagyok és teszem a dolgomat sokszor lelkesen,
De azért sokszor, inkább kitartóan, fölöttébb csendesen…

Ne fogja repülésben, a lelkemet semmi sem vissza,
Mondanivalóm érthető, a lelkem szándéka tiszta!
Itt, szobában elmélyült a csend, hangját lelkem beissza.

Az én lét-templomom a dolgozószobám és én vagyok a papja.
Oltárom az íróasztal, szép-régi és hiszek hittel magamba…
Magamnak minek gyónjak: irgalmatlanul kordába vagyok tartva.

Kevesen vannak köztünk igazi egyéniségek,
És általában el vannak nyomva jó szélsőségek…
Sok az a kicsinek tűnő, de olyan nagyobbacska apróság,
Amiről írni kell, mert mutatja, hogy ijesztő a valóság.

Nekem a vers lehetne akár villanófény-pillanat ridegsége
Vagy szentjánosbogárnak az esőben elmúló árokparti fénye…
Jó inkább az udvari sárgarigóink, nekem trillázó éneke.

Öregszem és lehet, már csupán ön- ámítom magamat
Nézek néha az égre, mert megszerettem már varjakat…
Ma már, inkább magamnak hiszek és élvezem... nyarakat.

Néha hallom is én, hogy kint a kerti kavicson,
Az ihlet fénye, kanyarogva szobámba oson.
Asztalomnál szimbiózisba kerülünk,
Eggyé válunk, mélyen egymásba mélyedünk.
Ujjaimmal a pennámat fogom és írok
Ővele a kezem és penna közt villódzok.

Közben igényem... pennát gyorsan leteszem,
Összekulcsolom két tentás, író kezem...
Úrnak a hálámat gyorsan elrebegem.

Ezután ismét egymást érintjük a pennán és a papíron,
És tovább villódzik a pillanat… úszunk az írás-hatalmon.
Ünneplőbe is öltöztettem lelkemet… ezen jó alkalmon.

Ha már a szóvirágokkal emberek segítségére leszünk,
Akkor már könnyebb lesz az ö életük és a mi író-lelkünk!

Ki az, ki a várt híreket hozó hírnököt saját háza táján,
Amikor ő nem is volt messze hírekért... megjött... csak várt a vártán…
A poéta híre nagy hír az olvasónak… bíznak, várva-várván…

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában…

...

Manapság meg kicsit hőgutásan melegebb is van…

Dőlnek a reggeli, éji, esti hőmérsékletek,
Én a régi szebb-jobb régi-időre emlékezek!
*
Kutya kemény a nyarunk, ebben sétálni, izzadástól…mindig elakadunk…
Direkte és módszeresen letaglóz a vad hőség, bár nem vagyunk ellenség.
Parasztok jól nekifeszülnek, már nem a kaszának, de a gépi ármádiának…
Kóborolok a határban, csak céltalan, az aratásra való meleg évszakban.

Izzadok, mint az ekét húzó ló, meg a gazdája, eme hőség… nem való.
Sok éve már, hogy ilyen napsütés volt tartósan, hőség meg akkurátusan.
Akkoriban még gyermek voltam, voltak ilyen jó meleg nyarak, én meg nagypapáztam.
Ő nyolcévesen már elvitt az aratásra, majd cséplésre, nem volt ok kacagásra!

Fölengedett a cséplőgépre, hogy egy vasvillával, a gépet etessem… nyárral.
Utána még három évig mentünk együtt, de utána kényszer TSZ. -i tagok lettünk…
Az egész nap meleget bírtam, de sokat ittam, munkát bírtam, gépbe nem buktam.
Micsoda napsütéses nyarak voltak... emberek nem készültek, hogy elalélnak…

Most már harmadik hete, kidühöngi magát a meleg… forr emberek agyveleje…
Manapság aztán láttam vibrál a rónaság, bizony -írtam- régiség… nem ócskaság.
A városiak, pihegnek, mint éhes kiscica, ráadásul melegít az anyja.
Gyerekek, felnőttek, versengenek szökőkutakban… Kinek nincs hely, fekszik árnyékban.

Nap csak fentről néz, látni, nem gyengül, közben leveleken látni, szél kicsit sem rezdül.
Kombájnok egész nap nagy rendeket vágnak, már nincsenek marokszedők… járnak szájak.
Szél eme hőségben suhant egyet, jól beletúr az utak oly' homokos porába.
Vibráló város, hőség nő… kinek a fején semmi és nem is iszik: elveszejtő!

Több hete, erre divat, hogy harminchat, negyven között van… a hőség akkurátusan.
Mindenki várja égi-alkonyi fátylat, várja öket a hűsebb, sötétebb szoba…
*
Ah!
Idő
Micsoda…
Ez ritkaság.
Hővel küzdjél meg!
*
Hőguta!
Azonnal igyál!
Ez nem vicc…
*
Fejedet takard,
Mert agyad, szinte felforr!
Óránként igyál…
*
Nagypapa kalapját,
Keresd elő, nem szégyen! Most!
Még igy is árnyékba…
*
Vedd komolyan hőséget!
Nézd állatokat, mind árnyékban.
Old meg valahogy!
*
Ne akard, hogy ennyi legyen,
Orvos nem tudni… tud elégségesen?

Vecsés, 2024. július 16. - íródott: Sándor Gyula: ’Az aratás’ c. verse, {2006. 01. 13.} mint témaötlet alapján és még részben önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről

...