Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s visszarévedsz múltra, tetteidre,
a nap, melyen el?ször megláttál,
legyen csillogó arannyal hintve.

Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s elszállt napjaidat sorra veszed,
emelkedjen fároszként közülük
a nap, hogy el?ször fogtam kezed.

Forró ölelésekbe foglaltam
mint gyöngyöt záró kagylót szerelmem.
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
emlékezz rájuk! Megérdemeltem,

hisz odaadást, h?séget kapni
csak az képes, ki maga is szeret.
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
tudni fogod: így más nem szeretett!

Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s élted lapjai szertemállanak,
tán nem leszek, hogy szorítsam kezed,
megsimogatva roskadt válladat...

Nehéz teher a szív! S mennyi öröm,
ha ketten hordták végig az úton!
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
halálod megkönny?l ett?l, tudom.

Kísértés, gond százszor környékezett,
de összeláncolódtunk mi híven...
Emlékezz hát a végs? percekig,
reám, ha ?sz, öreg leszel szívem!

...

Kálmán Zoltán:
Mindörökké szerelem!

Írom a levelet, mondogatom a nevedet,
Reménykedve mondom ki ,hogy szeretlek!
Végtelen a szerelmem melyet ígérhetek
S amit nem felejthetünk el sohasem!

Mit jelent neked az érzésem? Bennem nem hiszel?
Várom ,hogy átölel egyszer, én keresem szüntelen!
Kimondatlan szó az életem amiben élhetek
Reménytelenül szeretem! ? az aki kell nekem:
- Mindörökké szerelem!

Ez a szó a SZERELEM! Ami reménytelen,
Ami nem hagy még élni sem,
Keresek egy álmot amiben hiszek
Keser? minden perc amit nélküled töltök el!

Ibolya! Szeretlek téged, várlak téged,
De nem lehetsz az enyém soha sem,
Nem lehetsz boldog nélkülem sem talán
Legyél boldog végig az életed során!
Ez egy mindörökké szerelem!

Szívem érted él, várlak én,
Emléked oly sokszor visszatér
Remélem vársz te még,
De elmentél nincs már remény!

...

Te voltál versem virágzása,
A fájdalmak útja hozzád vezet,
Elapad mosolyom forrása,
Ittam csókodat, verejtékedet.
Egy fuxosért azt mondtad: \" Ég veled! \"
Homlokod holdja már nem enyém.
Míg tébolygok, szakállam megered:
November hava vágtat felém.

Nem kértelek a számadásra,
Kínjaim odván darázslik szemed,
Kancsal vágyad hulljon a sárba,
Fullasszon értem az emlékezet!
Vedd észre versem, ez örök jelet,
Dallá lesz a megcsúfolt remény,
S mert szívünkt?l sorsunk rendeltetett:
November hava vágtat felém.

Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemb?l kihull minden gy?lölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.


Ajánlás:

Vedd szavaimat, mint a kenyeret,
Hadd ropogjanak fogad hegyén!
Mennyei máglyán égnék el veled:
S November hava vágtat felém.

...

Fekete fátyol borult az arcomra
elvették t?led az életet,
Bár mosolytalan boldogsággal gondolok rád
sírodra fájó szívvel könny pereg.


Emlékeid mélyen élnek bennem
fehér galamb vigye a lelked nyugovóra,
Te voltál a legdrágább e földön
Isten nyugosztaljon,béke poraidra.

...

Titkos barátságot kötött velem a szerelem
nem kell hogy megtaláljam már nem is keresem.
Verejtéktöl gyöngyözö testem a hideg rázza
izgatott de boldog szivem a tiédet várja.
Add hát ide a két kezed,
érintsük meg együtt a kék eget.
Te vagy a ragyogás te vagy a fény nekem,
te vagy az ki diszited életem.


Titkos barátságot kötött velem a szerelem
csodás emlékeinket a szívemben viselem.
A szemeidben látom a reményt a világot,
szükségem van rád ezt te is látod.
Ébressz fel álmomból,nyugtass ha reszketek,
hiszen a valóságban is veled lehetek.
Te vagy a mindenem te vagy az életem
a titkos barátságból született szerelem.

...

\\\"Ecce, carissimi, dies illa judicii magna et terribilis instat. Praetereunt dies nostri, et velociter advenit praeclarus adventus Domini.\\\"

?Ha azonban valaki mind le akarná írni - azt hiszem -, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.?

Szeretem az éveket,
amikor életem része voltál és leszel.

Szerettem a füstös kocsmát,
ahol el?ször láttalak,
a félhomályt,
a billeg? kis asztalt,
a cigaretta maró ízét,
idétlen fekete b?rkabátodat,
annyira nem illett Hozzád!

Szeretem a nyíregyházi éjszakát,
amikor megismertelek,
még akkor is,
ha észre sem vettél.

Szeretem az er?t, ami Bel?led árad,
hogy nem tör meg az élet,
hogy van er?d mindig újrakezdeni.

Szeretem a megújulást:
amikor beléptél az ajtón,
fáradtan és megtörten,
de ahogy barátn?ddel csevegtél,
megfiatalodtál,
s t?ntek a nehéz évek,
a megtörettetés.
Gyermeki voltál megint,
tiszta, lelkes és fiatal.

Szeretem a pillanatot,
amikor rájöttem,
fontos vagy nekem.

Szeretem a napot,
a múltba visszanézve,
amikor megtudtam,
hogy a városba költözöl,
s szerettem a délutánt,
amikor bejöttél hozzánk,
bár láttam,
hogy rám nem nagyon emlékezel.

Szerettem a múlt órák sorát,
ahogy ott ültél,
s a munkát magyaráztam

Szerettem a régi utakat,
amikor az országot jártuk,
szeretem a téli esték emlékét,
a fagyott cigarettafüstöt,
messzi helyeken,
kiszakadva a napi robotból.

Szeretem,
hogy álmodban kimondtad nevem.

Szeretem a kis piros versenyautót,
amit fiamnak adtál,
meseautónak hívja mindig,
az örök Karácsony titka az.

Szeretem ?szinte szavaid,
szeretem lelked meztelenségét,
titkolt bölcsességedet.

Szeretem,
hogy jobbnak hiszel engem,
mint vagyok,
hogy ösztönzöl arra, hogy jobb legyek.

Szeretem, hogy mindig
mellettem voltál és vagy,
bármit tettem,
vad ?rültségeket.

Szeretem bölcsességedet,
hogy megérted gondolataim,
egy pillantás, egy szó elég.

Szerettem okosságodat,
hogy értetted, hogy
?minek egy zsidónak papagáj...?

Gy?löltelek és gy?löltem a szegedi éjszakát,
gy?lölöm, ahogy kérdésed bennem él,
gy?lölöm ezt a lelki rákot,
mit belém oltottál.

Szeretem az energiaital-íz?
ébredéseket.

...