Én egymagamban, ? mással; keményen
én kín között, ? lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
? meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ? t?ri gyöngén, hogy fert?zni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztel?d én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár ?t lököd b?nökbe!

...

A fehér hajnal épp megkoszorúzta
rózsával és arannyal homlokát,
mid?n én lelkem, mely homályba húzta
s addig ködökben gyötörte magát,
visszatért hozzám, és bíztatott tovább,
hogy daccal nézzek a halálra, sírra;
de csak te vagy, mivel csak lényed bírna
végzetem alól feloldani engem
te vagy nekem a sose romló mirrha
halandóságom gyors férgei ellen.

...

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,
s bár nem akarom, élem s szeretem,
s úgy beléájult az érzék s a lélek,
hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.
Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,
csökkenhet a h?ség, ha nincs határa?
Oly iker-fény volt a mi kett?nk lángja:
ha az övé ég, enyém is tüzel;
amannak hunyta ennek is halála.
Magát veszítve így veszt engem el.

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

Míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
enyhülni érzem súlyos bánatom,
mert addig a reményt feladni nem kell,
míg mást se szeretsz senkit szerelemmel.
De ha mást szeretsz s csak engemet vetsz el,
halálnál rosszabb. Ezért mondhatom:
míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
enyhülni érzem súlyos bánatom.

...

Mért ver uram engemet
szegénykét?

Semmi rosszat nem teszek,
soha nem is nyelvelek,
épp csak hogy mást szeretek
elég rég.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

Hogyha nem lesz jobb napom,
úgy, ahogy én akarom,
kimondom, hogy megcsalom
személyét.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

Tudom is már, mit teszek,
bosszút rajta mint veszek,
az ágyamba viszek egy
legénykét.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

...