Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József

...

Az öröklétnek a pihenőhelye…

(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.


Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.

Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.

Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.

Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.

Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.

Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.

...

Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József

...

Rőt homály látszik fent a gyászos égen,
Az is látszik, tüzes kontúrt maga von.
Vecsernyédre időben megérkeztem,
Fogadj hát engemet, sztyeppei vadon.

Nehéz lett a kosaram a mára,
És a napnál kikékült a szemem…
Tudom, hogy földanyánk egy apáca,
És ti mindannyian rokon velem.

Szétszóródtunk mi már, könyék-szerte,
Azúr szárnyon száll a sokféle szív,
De majd a zsoltároskönyv, ma este
Fohászkodni együtt, majd összehív.

Aztán jövünk a mezőkön által
A kereszthez, imára újra mi…
Öreg, kék bibliánk igazával,
Lelkünk-ajkunk szomját eloltani.

Vecsés, 2022. január 11. - Kustra Ferenc József – íródott: ismeretlen szerző (1915) „Rőt homály a gyászos égen” c. verse átirataként.

...

Reggel a hold bánatosan eltűnik a napfelkeltében,
Reggeli fények meg nyaldossák arcomat, csak úgy mentében.
Tavasz halkan suhanó szellője elűzte a jeges telet.
Már sokféle madárcsicsergés szakítja meg ezt a halk csendet.
*
Holdat sajnálom,
Mert őt nagyon szeretem.
Várom estére.
*
Felpillantanék én az éjjel is azúrkék mennyboltra,
Le a lábom alatti, éppen sarjadó zöld pázsitra.
Ezt az éjsötét nekem nem engedi,
De már jő a hajnal, ő majd megteszi.

Egyszer dalolunk igazán, mint a tövismadár,
Eljő az életünk legvége…. Vita nincsen már!
Jól rám telepedik... irritáló ismeretlen,
és vadul támad, bizony, nem rímekbe szedetten.
*
Korhatag éjjel,
Este roskatag nappal.
Élet körforgás.
*
Hatékonytalan
Várni gyors napfelkeltét.
Menetrend szerint…
*
Ha már hajnalban úton vagy az életösvényednél,
Kísérőd, segítőd lesz a napfény-arany színű szél…

Megmásztam én bizony a saját, igen magas hegyem, meredek csúcsát.
Senki nem segített, csak mellettem élte mindenki a saját sorsát.
Hívtak engemet, hogy a hegycsúcsomról rohanjak le gyorsan,
Én balga… azt hittem, hogy jó lesz… az óta élek balsorsban
*
Életösvényen napfelkelte?
Ez mi a fene?
Csak nem emelkedett elme?
*
Az este szinte egy pillanat, a napfény éjjé feketül.
Aztán reggelig várjuk, hogy sötét hajnalpírrá csendesül.
Ha innen nézem… úgy nagyon értelmetlen minden…
Életből lehet kimenekülni? Kiút… nincsen.
*
Holdsugár adja
Életnek reménységet…
Napfelkelte jön!

Vecsés, 2015. április 10. – Kustra Ferenc József – versben, senrjúban, 10 szavasban.

...

Az élet nagy boksztermében edzek,
De öregedve, lassan már félek,
Élet láthatóan bekeményít,
Talán előadja a kiütit?

Nem tudom, mire készül, védekezek,
Majd én talán a nagy túlélő leszek...
Üsse ki a… majd én megmondom, hogy kit!
Ne engemet, a valaki-akárkit…

Dunaújváros, 2010. november 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...