Ki mindent akar, annak van-e igaza?
Vagy ki földön marad, az a realista?
Ezt eldönteni nem elég a tudomány,
Saját képesség és készség a tudomány.

A siker annak, ki azt éli meg, sorsjegy,
De, csak HIT erejétől nem mozdul a hegy.
Van, kinek a földcsuszamlás a szerencse,
Mások baján dicsekszik a sors kegyeltje.

A sikeres, mind a sorsának kegyeltje,
Életében jelentős tény a szerencse.
Ha sikeres tagadja ennek szerepét,
Bőn kitágítja az önbecsapás terét.

Vecsés, 1999. február 20. – Kustra Ferenc József

...

Az életem nem egy kétlovas -úri- hintó.
Az életem nem egy négylovas -úri- hintó.
Az életem nem egy hatlovas -úri-hintó.

Az életem nem egy nyitott kétlovas -királyi- hintó.
Az életem nem egy nyitott négylovas -királyi- hintó
Az életem nem egy nyitott hatlovas -királyi- hintó.

Az életem, nem egy új egylovas -földműves- stráfkocsi.
Az életem nem egy új kétlovas -földműves- stráfkocsi.

Az életem nem egy, egylovas -gazdálkodó- gumikerekes kocsi.
Az életem nem egy, kétlovas -gazdálkodó- gumikerekes kocsi.

Az életem nem egy ’román forma’, egylovas, pőre, -közhasznú- gumikerekes kocsi.
Az életem nem egy ’román forma’, kétlovas, pőre, -közhasznú- gumikerekes kocsi.

Az életem, nem azonos -még csak szegényeket segítő- szamaras kordéval sem.
Az életem, nem azonos -még csak szegényeket segítő- kétrudas kordéval sem.

Az életem nem azonos, még egy egylovas -meleg-téli- hószánnal sem.
Az életem nem azonos, még egy kétlovas -földesúri- hószánnal sem.
Az életem nem azonos, háromlovas -szibériai- trojkával sem.
*

Az életem azonos, mint egy riksa kulié, riksa nélkül.
Az életem azonos, mint ki él, siker és szeretet nélkül.

Az életem olyan, mint azoké, akik nem kéredzkedtek…
Az életem olyan, mint azoké, akik már átmennének…

Az életem olyan, mint egy pislákoló csonkgyertya lángja, köd nélkül sem látszik.
Az életem olyan min egy ló, szekér nélküli versenyfuvaros... csak bajlódik.

Az én életem olyan, én adtam szeretetet, ennek mindig kárát láttam... eleget!

Vecsés, 2023. augusztus 25. -Kustra Ferenc József- íródott; anaforás-alloiostrofikus versformában, öntanulmányként, önéletrajzi írásként!

...

Az orosz fronton harcoltak…

Kirpicsnyikov tábornok, telefonon jelezte,
Hogy a két felderítő csoportja már elérte
A Druty partját és ez az átkelés lesz a léte.

Az egyik rádiójelzést adott,
Aztán végleg csend lett, elhallgatott.
Később, semmi életjelt sem adott.

A másik megerősítette, hogy a Drutynak túlpartjára ért,
Ott egyesül a partizánokkal, másik egység, oda nem ért.
Ennek okát, most találgatják, de még nem lehet tudni miért.

Annak a csoportnak az összes negyven tagja közül,
Amelyik bejelentkezett, de többet nem szólt végül,
Három óra múlva fele feküdt, sebesüléstül.

Sebesültek is ott feküdtek, a kis zsebkendőnyi térségben,
Nem védve a német aknatűztől, alacsony bokrok tövében.
Többen voltak, aki másodszor sérültek, a védtelenségben.

A veszteségek folyvást csak nőttek, a németek tüze nem gyengül,
Katonák tudták, reggel támadás, helyzetük ellehetetlenül.
Várták volna a segítséget és bíztak benne, hihetetlenül.

A zászlóalj rádiót, mit egy híradós hadnagy kezelt,
Egy akna telibe találta... halott hadnagy nem felelt.
A zászlóaljban ezt nem tudták, ott a hangulat... jegelt.

Egy törzsőrmester, másik rádióval a hadnagyot felváltotta,
Immár egy óra múlva… eszméletlenül feküdt, nem átallotta…
A soros parancsnok, Nyikulin őrmester lett és ő beváltotta...

Már az ő vezetése alatt verték vissza a közvetlen támadást,
Mi a folyó felől jött, szüneteltetve a nagyon sűrű aknázást…
Az utolsó azonban telibe találta az állványos géppuskást.

Három golyószóróval tüzeltek rájuk a németek,
Géppisztolyaik fényére lőttek mert, azok tűzfészkek…

Vecsés, 2016. március 1. –Kustra Ferenc József- Konsztantyin Szimonov: „Az utolsó nyár” c. háborús regénye ihletésével…

...

Renga-láncvers, fél haiku-láncban…

Délidőben, oly’
Tüzes a búzatábla.
Nap, nem kíméli.
Lélegzik a táj.
Szénabálát cirógat
Nyári napsugár.
Est érkezése
Bíborfátylat tájra hint.
Nyáresti mámor.
Szárba szökött a
Búza, mező lengedez.
Nap, nem kíméli.
Fűszálon mosoly.
Meleg fuvallatot ér
Nyári napsugár.
Bíborszín fények
Bokrokon táncot ropnak.
Nyáresti mámor.
Kecsesen ring-ring
A sárgult búzakalász!
Nap, nem kíméli.
Gyümölcsöző lét.
Málnabokrokat csókol
Nyári napsugár.
Égalj vérvörös,
Alkony, pírjában úszik.
Nyáresti mámor.
Lengő kalászok
Lehúzzák már a szárat.
Nap, nem kíméli.
Alföld elterül.
Gémeskutat szomjaztat
Nyári napsugár.
Az alkonyon szem
Mereng, esti álmodás.
Nyáresti mámor.
Őzek udvarban,
Csak körbe-körbe mennek.
Nap, nem kíméli.
Mezőn pajkosság.
Huncut csikókat kerget
Nyári napsugár.
Esti fényben zöld
Gyíkok kövön napoznak.
Nyáresti mámor.
Szőke lett már a
Búzatábla. Őz kószál.
Nap, nem kíméli.
Pásztor fütyörész.
Mély barázdákat simít
Nyári napsugár.
Gerlék fürdenek
Itató langy vizében.
Nyáresti mámor.
Kecskebéka a
Faágon kuruttyolgat.
Nap, nem kíméli.
Puli fut messze.
Fekete bundát izzaszt
Nyári napsugár.
Langymeleg szellő
Mező illatát hozza.
Nyáresti mámor.
Tóban hullámok
Kergetik egymást… folyvást.
Nap, nem kíméli.
Békés nyáj legel.
Lágy csengettyűszót kísér
Nyári napsugár.
Frissen kaszált fű
Illata légben terjed.
Nyáresti mámor.
Csordogáló a
Csendes patak… tiszta-víz.
Nap, nem kíméli.
Madár csiripel.
Könnyű verebet röptet
Nyári napsugár.
Tó vize, alkony
Vörös fényét tükrözi.
Nyáresti mámor.
Színek és fények
Varázsa szétterül.
Nap, nem kíméli.
Méhek zümmögnek.
Virágzó nedvet éltet
Nyári napsugár.
Henye napsugár
Vibrál, tó sima tükrén.
Nyáresti mámor.
Uralkodó lett
A napfény, mind a tájon.
Nap, nem kíméli.
Hernyó változik.
Fürge lepkét táncoltat
Nyári napsugár.
Est fénye kigyúl
Ezüstszín, tájra borul
Nyáresti mámor.
Nagyon meleg van,
Ami mindent megérlel.
Nap, nem kíméli.
Nyugalom örök,
Csendes vidékre olvad…
Nyári napsugár.
Tó tükrén kúszik
Az ezüstös Holdsugár.
Nyáresti mámor.

Vecsés, 2018. júl. 22. - Mórahalom, 2018. aug. 8 – Szabadka, 2018. aug. 7.– Kustra Ferenc –36 darabos Renga-láncvers. A -Nap nem kíméli- végűeket én írtam, a -Nyári napsugár- végűeket Farkas Tekla. A -Nyáresti mámor- végűeket, Jurisin Szőke Margit.

...

A realitás filozófiája…

A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!

A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.

A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.

A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.

A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.

A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.

A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,

A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.

A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.

A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.

A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.

A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.

A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.

A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…

Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…

Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc József – írtam; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.

...

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...