Az életről, versben és apevában írt a szerzőpáros…

Te nem érzed, amit én érzek, vagy tán' érezhetnék?
Hidegen, velem mindig, egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak, magányomban…

Egy
Esélyt
Kaptunk rég.
Hagytam kárba
Veszni. Harc nélkül.
*
Az én keblem érzése érted állt ki mindig,
És volt, hogy eljutottunk a szerelmes szintig.
A szívem, nem felejt el semmit, mert akkor megfakulna,
És csak vágyamat ölelném magamhoz lélek-vakulva.

Az
Élet
Értékes,
Későn vettük
Észre mennyit ér.
*
Az élet tengerén lehet haladni, nagyon kell evezni!
De szerelmi csalódások tengerében minek evezni?
Mondd, miért?
Mond, kiért?

Hát
Vigyázz,
Hogyan élsz,
Gyorsan elmúlik.
Nem lesz több esély.
*
Lehetnék pára, vagy esőcsepped, de a hópelyhed vagyok,
Magadról lesöpörtél, rám hoztad… jönnek pusztító fagyok.
Amíg Te nekem voltál, az én lelkemben nyár volt.
A szerelem a lelkemben nyári aratás volt.

Tedd,
Amit
Épp kívánsz,
Élj szabadon.
Boldog lehetsz még!
*
Aztán, csak úgy itt hagytál, el is mentél, régen nem vagy már.
Úgy csináltál, mint akinek a szárnya kinőtt, elszálltál.
Végtelen üresség a lelkemben, mi nekem, utánad maradt,
Közben én csak sirattalak, zokogtam, de az idő csak haladt.
Minden nap este, lefekvésem, a szerelmeddel, veled telik,
Reggel meg együtt ébredünk, de nappal bánatban bővelkedik.

Rám,
Figyelj!
Csak egyszer
Mondom neked.
Élj, szeress, míg élsz!
*
Nincs már… de mit ér egyébként is a csók, hogyha nem szeretsz?
Mit ér ölelés, ha elmentél, közelemben nem lehetsz?
Én egyedül álmodok,
Csak utánad vágyódok…

Nem
Bánod
Meg biztos.
Ígérem most.
Szeress mindvégig

Vecsés, 2015. február 2. - Szabadka, 2017. május 4. - Kustra Ferenc József- A verset én írtam, közé az apevákat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. Az apevák összefoglaló címet kaptak: „Rövid az élet”.

...

Versben és HIAQ –ban meditált a szerzőpáros…

Gyermekkoromban sokat voltam alföldi tanyákon,
Azóta, hogy lássam, erre gondolok nagyon vágyón.

Úgy volt az, ahogy volt,
Kinn a tanyán réges régen,
Ma más ott az élet.
*
Engem megtanítottak, hogyan kell a gémet leengedni,
Vízben a vödröt, milyen technikával kell teletölteni…
Majd, mint gyenge kisfiúnak, hogyan kell a vödröt felhúzni!

Gémeskút helyett már,
A víz, vezetéken folyik,
Embert csak úgy itat.
*
Azt az ízletes vizet az óta sem feledem,
Most is szívesen innám… tudom, jobb ha, felejtem…
És bizony, minden tanyán így volt, visszaemlékszem.

Az íze egész más,
Tán még a színe se olyan,
De inni mégis kell!
*
A betyárvilágban a nép védte a saját fajtáját,
Gémmel és vödörrel üzente meg a buját és baját.
Ha zsandárok keveredtek oda, azt is jelezték,
Betyárok megpucoltak... Segítséget, nem feledték.

Szomszédok, ha baj van,
Telefonon hívnak: gyere!
Segítség perce ez.
*
Kútágasok egészséges fából voltak,
Azok ottan, le, sohasem, nem szakadtak.
Nehéz favödör rendesen ki volt egyensúlyozva,
Se le, sem fölfelé nem szakadt le az ember karja.

Ember keze gépet,
Nem földi szépséget, kezel.
Így lesz természetőr.
*
A kút mellett mindenhol volt egy méretes itatóvályú,
Ebből itatták az állatokat... biz' nem másodosztályú.
Hajnalpirkadatkor, már valaki ment is vizet húzni,
Tudták, hogy az állatokat nem lehet kiszomjaztatni.

Ennyi a gép, hiszed?
Állatoknak önitató
Szolgálja a vizet.
*
A nyári hőségben vályút, többször is „meghúzták”,
De a kútágas, nem nyikorgott, mikor felhúzták.
Tudta dolgát, gazdák állatot vele itatták.

S talán a házak se
Oly’ szép takarosak, mint rég,
Technika romba dönt...
*
Az óta volt, hogy jártam régi, ismert tanya felé,
Szemem a régi kedves helyet, oly’ kevéssé lelé.
Volt, ahol a ház már csak, egy kis romhalmaz volt…
És volt, ahol a gémeskútnak nyoma nem volt.

De a tiszteletet
Nem ölheti meg masina
Ez így van jól, ma is.
*
Modern világban már hagyják elveszni, mint azt, ami régi…
Én azért emlékezek... jó egy kicsit visszaemlékezni...

Vecsés, 2011. június 29. – Mórahalom, 2018. január 16. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a HIAQ –kat, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla. A HIAQ csokor címe: ”Modern tanya”.

...

Tűnő napsütés még szétterül a tájon,
Ez már nem sokat szárít… vályogtéglákon.
Kevéske meleg beborít utoljára,
Ha több nem is, nekünk ennyi jut még mára.

Már egyre kevesebb látni, az égszínkék eget,
Helyette látjuk, takaró sötétes fellegeket.
Azért, mert még, néha melegek a nappalok,
Este már ősz van, hűvösülnek az alkonyok.

Éj halkan kattogva épül be, ég végtelenébe,
Visszhangként hívnak a harangok az esti misére.
Nyár az ősszel ilyenkor tájt nagyot paroláz
De a gyengülő nyár, erőtlen, nem zaboláz.

Augusztusban a nyár készül, a start vonalhoz áll
Mert majd nekilódul, elmegy, szavunk majd’ eláll.
Hajnalra, már nedves pára telepedik a tájra,
Kertben, már nincsen szükség új ültetésre, virágra…

A lesodort falevélnek nincsen nyugta,
Mert a viharos szél vadul tovább fújja,
Nem hagyja neki, hogy oly’ békés avar legyen,
Sodródik, nem tud uralkodni fergetegen.

Elhervadnak a kerti virágok
S ottan maradnak a szár-kórók.
Míg a hó le nem esik, ez mementó,
Tartana még kis nyár, az lenne a jó!

Vecsés, 2013. január 28. - Kustra Ferenc József

...

Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

...

(3 soros-zártükrös)
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe,
Senki ne bánatoskodjon és főleg ne éhezzen lélekbe…
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam,
De az ellenvélemények zúzoznak és én... sárba taposom magam…
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam.

Ahogy kinézek ablakomon, a szembeni házak nem látszanak a hótól,
Csak minden szikrázik, vakít és a szemembe vág, vissza, napsütötte hótól.
Az a fránya nap, amikor minden havas minek is küzd ily' erőlködve,
Az a téveszmés nap, erővel gyötri magát, majd ő, hideget legyőzve…
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne
És csak néz, hogy mi ez, hogy futkozzon, mire vágyik, úgyis csak elsüllyed benne…
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne.

Esteledik, hó miatt nagy sötét itt nem lesz, de a lelkem sötétben…
Hol a lakhelyem, mért nincs saját akaratom? Nincs ebben a laktérben...
A tél persze hangos, ha a hóba lépek, erős recsegés hallatszik,
Kinti éjben e hang erősödik, erre járók lépte behallatszik.
Az én lelkem recsegése kihallatszik-e, hallják, kik erre mennek,
És ha igen, mint gondolnak, csak nem hiányában vagyok, szeretetnek?

Szeretet nélkül ez nem lehet az otthonom és ez tőlem nem boldog ujjongás!
A gonosz, ronda, arctalan törpe sors, csak nézi… bármit hísz, ez nekem fuldoklás.
Ez gátolja, kivel szeretetben éljek, ki kéne jelölni a harc irányvonalát,
Hogy aztán tavasz pitymallódon mindkettőnknek a szíveinkben, hogy nyerjük meg a csatát.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak,
Nézem, hogy a kertemben van-e szeretet hó alatt, ott szívek dobbannak?
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak.

Te ronda, arctalan törpe, micsoda gonosz gumó van a hátadon,
Benne hordozod éltem ellenszerét, így nincs otthonom a világon?
Amit te rám erőltetsz, az maga az emberi tragédiám, én így élek,
Ki tudja mennyim van valójában hátra, majd szemfedő jelzi... már nem élek…

Vecsés, 2021. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott részben: 3 soros-zárttükrös -ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága... (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

...

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a megnőtt sóska,
I -áznak már a csacsik, élharcos a ’fiú’ Jóska!
Sürgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság még szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok... találkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek milyen zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin ott a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
Ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, közös dolgoknak, népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… csak úgy, ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt, akkor meg írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle, magyar vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg szemközti bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, meg a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény -ahogyan- szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed olyan nagyon nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának okos, merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyek remegése.
Menj Te, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

És milliónyi arcban légy Te nekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de nehogy Te igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest éledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te meg erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkébe parancsold oda lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni... ez kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy hazai zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig csak ember!
Most már elhallgatok, mint célra tartott, már kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.

...