(Bokorrímes)
A fránya őszi szél be akarja rúgni az ajtómat,
Nyitott ablakomban meg a függönyt letépné a huzat!
Ablakom be is kell csukom, mert a függöny drága,
Gyertyám meg ábrákat festeget a meszelt falra.

(HIQ)
Írok a
Papirra verset.
Őszi táj…

Zörgő szél
Bántja ajtómat!
Őszi táj…

Sötétül
Az este… ábrák.
Őszi táj…

(3 soros-zárttükrös)
Az ősz erősen aktiválja magát.
Magányosan vívja heves-vad harcát…
Az ősz erősen aktiválja magát.

Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves,
Látszik az ajtómhoz egy kicsit sem kedves…
Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves.

(senrjon)
Az előbb, ablakomon
Már hűvöske jött be. Jézusom!
Őszi már a táj…

Szálkásak már a padok
Homok repül, homokozóból.
Őszi már a táj…

(tíz szavasok)
Úgy tűnik nem ismeretlenbe vágyik!
Marad itt bőszen, gyönyörű változásig.

Mindenre ráteríti az új szín világot,
Elhozza a színes másságot!

(leoninus)
Halottak napjára már avar is kialakul, őseinkhez fájdalmunk ezen gurul…
Aztán később az ideért fagy a nedves szőnyeget keményíti, jó, hogy nem fáj neki…

Vecsés, 2024. augusztus 7. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

...

Az öröklétnek a pihenőhelye…

(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.


Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.

Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.

Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.

Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.

Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.

Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.

...

(Septolet duó)
Az idő gyújtópontja
Kihalóba,
Nyárba…
Elmúlóba!

Távolban jő vég kezdete,
Nyárnak elege?
Eső permete…
*
Szél fúj hullott falevelet,
Eleget,
Esőtől vizeset…
Leggyengébbet!

Száradó gallyon,
Kopaszság vagyon…
Egyszeri alkalmon.
*

(3 soros-zárttükrös duó)
Gyengül természet vénült teste,
Lehet… lelkének is elege…
Gyengül természet vénült este.
*
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak,
Lehet, hogy megijedtek? Most mért, hova rohannak…
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak.
*

(Bokorrímes duó)
Fürdőruha szennyesben mosásra vár,
Mostanában már nem vesszük fel… mily' kár.
*
Szűnőben a természet teste-lelke szimbiózisa,
Már készülődik az új színkavalkád, új szimfónia.
*

(Basó féle haiku duó)
Természet a táj…
Jól szabályozza magát.
Megváltozások…
*
Színesednek a
Levelek, nem múlóan.
Megváltozások…
*

(Halmazrímes duó)
A nyárvég utat nyit… egy új ősz kezdete,
Várjuk, hogy majdan hogyan hat a lelkekre.
Majd hirtelen csak itt lesz egyszerre
És megtudjuk, hogy hat a lelkekre.
Jő egy erősen támadó lélek, még gyenge testbe,
De majd összeszedi magát és kemény lesz a teste…
*
Ha már jön az ősz, jól beragyogja az életünk,
Színkavalkádos lesz az erdő, mező… életünk!
Bizony majd megérezzük ideért ősz rezdülését, nem kell bérelnünk…
Biz’ elrendeli nekünk a bolyhos sál viselését, mit fel kell vennünk…
A növényi rügyek elvonulnak téli álomba,
Készüljünk, az új ősz olyan, nem öltöztet bársonya…

Vecsés, 2021. szeptember 13. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus duók versformában.

...

Hogy ez nem fárad ki…

(HIQ)
Ez minő?
Sebesség… kell ő?
Életben?
*

(senrjú)
Haszonja van-e?
Haszonvalóság vagy lét?
Sebesség fogva?
*
(leoninus trió)
Öregség nyakát idősebesség fogja, nem engedi, szorosan markolja…
Létsebesség idősebesség kistestvére, netán a kedvenc menyecskéje?
Öregséget idősebessége hevesen tolja, pedig ő míves sánta.
Sebesség haszna sokszor elmúlásba vész, holttest meg a cipzáras szákba! KÉSZ!

Fiatalon idő erősen relatív, akkor még van sziklaszív.
Akkoriban senkinek nem asztmás, mily’ heves az időrohanás.
Van ki elkésős fajta, de idő naponta eszébe sem jutna.
Gyorshajtóként idő maga a rohanás… él-e életben maradás?

Detektív most nyomozzon, nehogy az adatvesztés beálljon…
Amit ma megtehetsz, ne halogasd! Időd, el ne adogasd…
Gondolkozz idődön, ne tartogasd! Ez nem pénz, ne számolgasd…
Ha elment az idő, nincs mér, hogy mutasd! Magadat hibáztasd…
*
(tükör apeva)
Az
Idő
Ha gyorsul,
Igy is múlik?
Tudd már, nem áll meg!

Tudd, már nem áll meg,
Igy is múlik.
Ha gyorsul,
Idő…
Az…
*
(bokorrímes)
Percek rohanvást elszállnak nyomtalanul,
Lefekvési sötét… telik álmatlanul.
Reggel már tudom éji idő elszaladt,
A tegnapi létem főleg: már elmaradt.
*
(HIQ)
Időm a
Fránya itt hagyott.
Csak gyorsul.

Vecsés, 2024. július 9. -Kustra Ferenc József- írtam: életidőről, alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

...

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Két napig erősen szeles, viharos volt az idő,
És a felhőalap alacsony, nem elkerülhető.
Addig barakkban kártyáztak, az időt eltöltendő.

Közben meg már i is volt függesztve a parancs: „Ahogy kitisztul,
Öt repülőből álló, harci patrouille megalakul!”
Fel kell venni velük a harcot,
Irtani kell a martalócot.

Elsőnek megint kapitány gépe szállt fel,
Mögötte Jean zászlós, megfigyelővel.
A raj háromszögbe formálódott,
Elment harctérre, venni revánsot.

A zászlós, mint "újonc" még nem ismerte a repülés részegségét,
A vad szél elkábította, élvezte motor, zúgó lélegzetét.
Az ég magányában repülve, büszkeség csak feszítette mellét.

Reménykedve, mohon itta be tekintetével az egész űrt,
Bízva abban, hogy meglátja ellenséget, aki arra repült.
Boldog várakozás tudata áthatotta és peckesen ült.

Várta a pillanatot, hogy végre meglássa a fekete-keresztes szárnyakat,
De a drágakő tisztaságú, szikrázóan kék ég továbbra is üres maradt.

A táj szemléletébe merült a lövészárkok hálózatával,
Mit a felkelő nap, lassanként megtöltött sárgás hullámaival.
Keresésben elmerült, míg nem szembesült a gép hullámzásával.

A gép hirtelen lefelé ereszkedett,
Előtte, egy vörös füstfelhő leledzett.
Utána függőlegesen fogva ment a föld felé,
Majd, gyorsan és hirtelen lendülettel tört ég felé...

Mikor a gép egyenesbe került, a kapitány, mosolygós arccal,
Hátramutatott egy repülőre, vele birkózott, de nem harccal.

Thélis hirtelen oldalvást fektette a gépet,
Jean meglátta, mélyen lent, a repülőgépet…
Nyomjelzőkből látta, hogy jól eltalálta léget…

Pilóta és gép ismét egy gyors fordulót csinált,
És a zászlós csak egy újabb ellenséget kívánt.

Mikor leszálltak úgy tűnt a többi gép már ott várta őket.
Jean meg egy „semmi nem volt”- al leszerelte kérdezőket.

Közben még egy repülőgép csak előkerült,
Pilótája kiugrott, és mint egy megkergült,
Ordított, hogy ki volt az, az ökör, aki majdnem lelőtt engem?
Jean csendben-ijedt volt… "jaj, majdnem társat lőtt le a fegyverem"?

Vecsés, 2015. augusztus 13. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...