Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Fels? virágok százai
dícsértek illatukkal engem,
és az ?si állat-sereg
mind sz?kebb körben körülöttem,
még b?n nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcs?fokait
mid?n öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azurkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, b?ntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek !...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam..., s hogy ébredek,
csendes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze t?nt,
akár az árnyék - mindörökre.

...

...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...

Egy n?nek, kit ösmerék,
a szeme ritka ékesség:
kínakék.

Más ablakú az én pofám,
hol zöld, hol lángot okád igazán,
az ám!

Anyám szeme ködránc, könnyedény,
a kishugoméban holt fény,
bolond szegény.

Alighanem kivételes,
ki oly kékl? tökéletes
szemes;

hol ?rzi, hogy naplángolás
nem éri, se tornádórobogás,
nincs rajta kopás;

éj munkában még soha
nem marta m?fény mostoha
árama;

s oly szívtelen a szép bestia,
sose volt kín t?zhelye, könny fazeka
írisz, retina?

Bepillantásait öntse csak,
nem kedvesek, nem is okosak,
hamisak.

Ha kék fényt áraszt messzire,
könnyen fakúl, de mennyire,
a jóhíre.

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...

Vágyak pihennek, kopott mesékr?l
Nem dalol régen az esti szell?...
Feledett nóták bús emberekr?l,
A hajnal-álommal mi néha elj?.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Kisértetjáró, ?szi, hideg éjben
Fehér árnyékok suhannak lassan...
Egyedül maradok, egyedül, érzem,
Megtörik rajtuk démoni hatalmam.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Titáni harcban kid?lt emberárnyék,
Izzó mámorok még fagyos hó alatt...
Sebzett szárnyaimmal is utánna szállnék,
(Az ifju er?b?l mi még megmaradt.)
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Vágyak pihennek, halk zene zendül
Kopott mesékr?l szivembe lassan...
Tavasz - szivemben az ?sz régen bent ül,
Izzó vágyaimmal egyedül maradtam.
- Mint napsütött mez?n a letarolt rónák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák...

1914

...

1.

Fiatalságod templomát
létemnek vadvizén láttam,
fényeddel is megáldottál
a klastromos, vakmagányban.

Lelkem vala fehér berhe,
vérem is virágzik érted,
oltárom és szent zsoltárom
két énekl? bokád, térded.

Nem kértél soha semmire
és semmit sem vártál t?lem,
maradj meg ?rl? poromig,
szívemet zörg? id?nkben.

A vadludak árnyékai
versenyt úsznak éjjel érted,
magamba áslak el?lük
életem éneke, ének!

2.

Szép vagy, mint az esti szirtek
a tengerre hajló dombokon,
a lángoló nap vízbe omlik,
szemedt?l fénylik föl homlokom.

Szép vagy, mint a Gileád völgye,
mint es? után a jázminok,
létemnek bokrán tündökölsz,
illatoddal szívem bódítod.

A szépséged oly egyszer?,
mint tudni, az élet véget ér,
mert te vagy a nap, te a tenger,
te vagy az alkony, az esti szél.

3.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt,
szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép az elmúlás.

4.

Hogyha szeretsz, ki ne teríts,
ne n?jön rajtam kikerics,
úgy szeress, hogy eleveníts,
holtomiglan te melegíts.

...