Még fájnak az érted legördül? könnyek,
az álmatlanul átverg?dött éjszakák!
Még fájnak a hazug szavak,mondatok,
az ?szintének hitt mozdulatok!
Még fáj ha találkozunk,ha látlak,
hogy esténként hiába várlak!
Még fáj,hogy nem vagy itt velem,
hogy nem fogod meg gyengéden a kezem!
Még fájnak az emlékek és a gondolatok,
a soha ki nem mondott mondatok!
Még fáj minden ami hozzád kapcsolódik,
minden,amir?l te jutsz az eszembe!
Még fáj,de egyszer elmúlik talán...s,
akkor már nem vágyik szívem a szíved után!

...

Az aranyló nap bukott
A Dunába, alkonyat tájt.
Eszembe fájtál, menten.
Milyen szép volt, s rövid,
S hogy nem lehetett sehogy
Másképpen...
Igazából most mondom el,
Akartalak, mint játékot a
Kirakatból a gyerek.
Alatta az ára, kopár
Kifogás, de téged már
Egyszer kifizettek...
Becsomagoltak, valakinek.
El is vittek, így hiába már,
Hogy húz a szíved hozzám.

Te másoké vagy régen,
Én magamé vagyok.
Te azt nem adod fel,
Én ebb?l nem adok.

De - ha fölhangzik egy
Lágy country dallam,
Szálas alakod testet
Ölt a dalban.
Míg tart a zene, a tiéd
Minden ragyogásom.
Szeretettel hazudom,
Hogy vártalak és te
Lettél az álmom...
Zene kikapcsol, távolodsz.
Én újra józanul talajt fogok.
De tudom és ez annyira jó
Nekem... hogy volt egy nyár,
Benne egy sosem volt

Szerelem...

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Néztelek, suhantál felém csinosan, és lengén.
Kavargott, úszott csábos illatod, zsengén ölelt
Engem, s kávédnak zamatillata Tégedet,
Jó szívvel hoztad, ahogyan azt kedvelni szoktam.

Habbal forrón, édesen, - nélküled álmodnék, - de
Miattad, s kávédtól felébredtem, - jólesett!
Szerelemre-lángra lobbantasz, - járt eszembe,
Hozod untalan, szépségesen kecses testedet.

Bódultan, kábán hagy elmém, ez hát a SZERELEM!
Ó, milyen drága vagy hozzám, és izgató nagyon.
Bomlasztod az eszemet, mely alkonyba vagyon.
Ölelj szorosan magadhoz, csókolj meg kedvesem.

Érzelmeim rabja lettem, ne csodálkozz ezen.
Uraljad most izzó szerelmemet, és testemet.
Édesem, csillagom, - érzed újra Férfi lettem!
Imádlak, szeretlek - csókommal forrón ölellek.

...

Ülök az ablaknál nézem az es?t
Visszagondolok a múltra, s várom ?t.
Eszembe jut sok régi szép emlék
Érzem hogy szeretem még.
Emlékszem az els? csókra
Bár örökké tartott volna.
Tudom, felejtenem kéne
Hisz eltelt két hónap.
Mégsem lehetünk barátok,
Mert az érzések nem múlnak.

...

Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végs?t dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, el?re látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
El?ttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

...