„Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!”

Nekem is volt vágyam s az égig ért,
De nem teljesült, pedig tettem érte
Amit tudtam, s most nem tudom miért
Élem életem, mikor lassan vége…

Fiatalkori erényem, bűnöm tán’
Összhangban volt. Még jól emlékszem,
Hogy erre kényesen ügyeltem talán,
Mégsem volt jó, amit s hogy tettem?

Életemben csak fáradt, poros idegen voltam,
Jártam az életutam fájó derékkal, bottal.
Igyekeztem, hogy jó legyek, sokat nem hazudtam,
Lassan már az életutamat üthetem bottal.

Mik nem teljesültek, azok maradtak az álmok,
De már sokra nem emlékszem, sokakat feledtem.
Nem születtem olyannak… nem lettem jövő látnok,
De nem baj, már úgyis kifut alólam… életem.

Mások vágyai is csak részben teljesülnek,
Pedig Isten látja lelkem, sokat akartam.
Jó emberek az életükbe belesülnek...
Én is, ha nem sikerült… fejemet vakartam

Szavakból kaptam mást, sokat nem csak őszintét,
Több volt a vitatkozó, ellenem forduló…
Csöndes emberség lenne, mit vágytam, a hitét
Adja valaki, és akkor van napforduló…

Ezeket nem kaptam meg, sokakban csalódtam,
Barátok becsaptak, pedig jót akartam és
Tettem is ilyen, mert ilyen fajta voltam,
De már megy el a hajó, idő meg kevés…

Te földiekkel játszó
Csalhatatlannak látszó…!
Óh, te csalfa tünemény,
Magad vagy a vak remény…

Vecsés, 2013. november 18. - Kustra Ferenc József – íródott; a Folytassa pályázatra – Az idézet Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez c. verséből való.

...

Csókolózzunk nyakra-, főre,
Közben megkíván a dőre.
Én rendes úrinő vagyok,
Akárkivel, dehogy búgok.

Férfiak hiszik, egyszerű,
Tán’ borúra jön a derű.
Fiuk bizony, más az élet,
Én hozom a döntéseket.

Engem az anyám nőnek szült,
S vagyok életből felkészült.
Azért adott Isten eszet,
Használjam férfiak felett.

Rám hagyta anyám örökül,
Fogyassz férfit, szeretetbűl.
Csókolózni még csak lehet,
Tovább az eset nem mehet.

Szép vagyok és kívánatos,
Jó a férfi hogyha sármos.
Pár lenni azzal akarok,
Akit bizony én kívánok.

Ha ő kérdez, akarom-e?
Én kérdezem, akarod-e?
Így is, úgy is vagyok döntnök,
Valahogy, de csak én döntők.

Ezek után kérdezem én,
Ki evez élet tengerén?
Aki evez, biz’ a férfi,
A nő pedig, ki vezeti.

Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József

...

A poéta estéje…

Mint vérvörös uszály, úszik esteledés... látóhatár felé,
Szép színeket bocsát ki, de látszik, örömét ebben nem lelé.
Mindenféle árnyalatra befesti a kísérő felhőket,
És kifesti az éjszakai viharos mulatságra őket.

Íróasztalomon van nekem, egy régi töltőtollam,
Benne vérvörös a tinta, mivel betűket rajzoltam.
Vérvörös tintával írtam hazafias és szerelmes verseket,
Mikor kész lettem, gyönyörködve, rögtön archiváltam is ezeket.

Ahogy az uszály felettem elhalad, úgy változik meg minden
Már nem is látom sötétben, nekem már a látóhatár sincsen…
A felhő eltakarják a csillagfény koszorút, így nem látom.
A hold is elbújik, hogy nem világít nekem azt igen bánom.

Szél nincs, csak ülök a nyitott ablaknál, stílusosan kell írnom,
Előveszem kalamárist, lúdtollam, ezeket nagyon bírom.
A lúdtollam szárnyaló gondolatok születéséhez engem segít,
Tenta meg, ahogy pacázik és a betűk megfaragását… kiékít.

Kinézve ablakon, keresem az iránymutató sarkcsillagot,
De az a sok fránya felhő, már felvette a zord, vihar-alakot.
Közben megjöttek az estéli, nemes és építő gondolatok,
Neki is állok verset írni, mert ezek nekem parancsolatok.

Vecsés, 2015. július 28. – Kustra Ferenc József

...

Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

...

A poéta munkaeszköze…

Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.

Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.

Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…

A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.

A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.

A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.

Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József

...

Kacsázni a tó felszínén,
Vadkacsázni nádas szélén,
Horgászni a Balatonba,
Belenézni a Vezúvba,
Célba lőni a vurstliba,
Beülni a körhintába.
Ezek jók és kedvtelések.
Kinek ez… lehetségesek?

Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József

...