Ez a férfi-boldogság ünnepe...

(HIQ)
Ti nők, ó
Mi lenne velünk…
Egy csapat!

Ezernyi
Hála… szeretet…
Egy csapat!

Anyák is
Vagytok, meg szülők!
Egy csapat!

Anyaként
Te vagy a csoda!
Egy csapat!
***

(senrjú)
Kedves vagy, szép is,
Mély tiszteletem neked.
Tart szeretetünk.

Köszönet, hála,
Hogy egy családban vagyunk.
Tart szeretetünk!

Köszönet, hála,
Ez, szeretet virága…
Tart szeretetünk.
***

(Leoninus)
Mi kicsit sem lennénk ilyen boldogok, ó, nők, asszonyok, lányok!
Ha nem volnátok nekünk boldog-teremtett, nők, asszonyok, lányok.
Örömünk, hogy vagytok nekünk, így szeretet csokorral készültünk
***

(tíz szavasok)
Köszönjük, mit adtatok nekünk,
Ettől közösen szép az élet nekünk!

Kedveskéim, minálunk házi angyalok vagytok!
Kívánom, legyünk tovább együtt boldogok!

Vecsés, 2025. március 3. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

...

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.

Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.

Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...

A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...

Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.

Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.

Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!

Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…

Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…

Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József

...

Megy le a nap és szép kék vásznat fest maga után,
Itt maradnak, tündökölnek csillagok… tán’ furán.
Ezeregyéjszaka életre kél, eljött az ő ideje…
Így majd megmutatja, hogy mi az éjszakai mese léte…

Fönt, magas égben a csillagok vibrálva pislognak,
Kihunyt a fény a földön, helyet adva a lámpásnak.
A csillagfényben, álmos szemmel látszik, nincsen titok…
Még látom, hogy a lámpaburán meg, túl sok a piszok….

Vajon mit rejt előlünk a sötét csend sűrűsödő fátyla?
Van-e az utakon, árokpartot jelölőn, sok-sok fáklya?
Mit rejt a jelenkor, tudjuk-e, mert az idő nem áll, halad…
Vagy végleg a rosszban poshadunk, és minden régiben marad…?

Most már nem kéne semmi rosszat elfogadni tán'... mástól…
Reggel úgy kéne ébredni, hogy megszabadultunk mától…!

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József

...

Ha van Sorsom, hát az bizony nem szeret.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!

Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.

Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.

Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.

Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!

Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.

...

Álnok fondorlattal, lassan elmúlik a nyár,
És az ősz átcsal ő küszöbén… kapcabetyár
És hirdeti, hogy nagyon jó rejtek az ő hona,
Tél ellen, becsüljük… ő is csak papírkatona.

Önző az ősz, de nyár liliomvére elfolyik,
Itt már semmilyen hites prófécia nem segít.
A nyár ifjonti bája, már nem gyógyír jajra, búra,
Torkot elszorít, hajnali hűvös… a hozománya.

Kínlódásunk már gyötrőn kínkacajba fullad,
Vágyjuk a napfényt, ezen éji holdfény mulat.
Rozsdásodó levelek nyüszítve köszönnek el,
Az elmúlást hirdetik, elmennek a meleggel.

Támad az éj, máris hosszabb, mint a nappal,
Már nem fürdünk Balcsiban éjjel és nappal.
Változás van újakat, változást hoz az ősz,
Tudd ezt, mindig van változás, hiába gyötrődsz.

A fák és a bokrok ezer színben látszanak,
Ezeken madarak, bogarak még játszanak.
Gyönyörködöm bennük, tetsző a látvány,
Megint megértem egy őszt… ez nem hátrány.

Vecsés, 2011. szeptember 24. -Kustra Ferenc József

...