Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…

Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*

Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…

De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!

Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?

Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?

Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, nem vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?

Vecsés, 2016. október 7. –Kustra Ferenc József- íródott; versben, senrjúban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról. „Csuló” – kézifegyver lövedéke.

...

A gazdagok ezt tették az emberiséggel… mert a pénz az úr. Nekik nincs háborús halottjuk…

(leoninus csokor)
A mi földünket bekötötték lőporfüstbe és ez tették kicsinyeskedve…
Álmait békebeli szivárványszínbe, de nem látszik eme bűdös füstbe.

A mi földünk jó anya, kebelére öleli gyermekeit, így óvja magába…
Vannak azonban a hatalmasok, kik viszik fiatal férfiakat háborúba!
Már hallani is, hogy épp' három év alatt, egymillió lett a sok meghalt...
Családok meg csak sírnak otthon, nem tudják elképzelni a jövőt... kapaszkodón.
A nyomorékká sebesült, otthon kell e a családnak? Vagy hidak alá járnak?

Több millió hadiárva, hadiözvegy, mint élnek tovább? Mennek nagyvilágba?
Siratjátok egész nap az apa és férj hamvait? A lét száradt sivatagjait?

Még csak annyit, hogy az új élet hol, miként sarjad, ha sírástól már repedt az ajkad…
Fejedet erővel álomra hajtsad, mert más nincs, mint álomban éld át jó régmúltad.

Ma is éppen még tárgyalnak, hogy a föld-vagyont elosszák! Vége? Nincsenek gyors csodák!
Tovább is napi több ezer katona hal meg… reggel ágyúdörgés, vekker nem berreg…

Vecsés, 2025. február 27. -Kustra Ferenc József- íródott: Lőrincz Andrea, „Föld” c. verse, mint ötletadó ihletésével. Megírtam, mert a háborús eszkaláció veszélye nem a múlik! Sőt!

...

Óh, Drágám, ez az éves nőnap csak a Tiéd,
Megyek és hozok virágot, ami a Tiéd…
Óh, Drágám, ez az éves nőnap csak a Tiéd.

Mond kincsem, mi lesz az ebéd?
Te, éhesen ünnepelnéd?

Nőnap létezik ezerkilencszáztizenhárom óta,
Olyan régen ünnepelünk Téged, neked szól a nóta!
Nőnap létezik ezerkilencszáztizenhárom óta.

Az életviharban itt vagy és kormányzod a hajónkat szüntelen,
Nélküled ez, rettenet hullámokat, leküzdeni lehetetlen…
Az életviharban itt vagy és kormányzod a hajónkat szüntelen.

A virágcsokrodat, most a hátam mögül előveszem,
Kapod a köszöntőmet, virággal, szóval... előlegem!

Légy Te továbbra is a boldogságom, fényességem,
Legyünk tovább szerelmetes társak… ez békességem.

Vecsés, 2003. március 29. – Kustra Ferenc József – írtam: nőnapra!

...

Ez a férfi-boldogság ünnepe...

(HIQ)
Ti nők, ó
Mi lenne velünk…
Egy csapat!

Ezernyi
Hála… szeretet…
Egy csapat!

Anyák is
Vagytok, meg szülők!
Egy csapat!

Anyaként
Te vagy a csoda!
Egy csapat!
***

(senrjú)
Kedves vagy, szép is,
Mély tiszteletem neked.
Tart szeretetünk.

Köszönet, hála,
Hogy egy családban vagyunk.
Tart szeretetünk!

Köszönet, hála,
Ez, szeretet virága…
Tart szeretetünk.
***

(Leoninus)
Mi kicsit sem lennénk ilyen boldogok, ó, nők, asszonyok, lányok!
Ha nem volnátok nekünk boldog-teremtett, nők, asszonyok, lányok.
Örömünk, hogy vagytok nekünk, így szeretet csokorral készültünk
***

(tíz szavasok)
Köszönjük, mit adtatok nekünk,
Ettől közösen szép az élet nekünk!

Kedveskéim, minálunk házi angyalok vagytok!
Kívánom, legyünk tovább együtt boldogok!

Vecsés, 2025. március 3. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

...

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.

Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.

Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...

A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...

Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.

Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.

Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!

Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…

Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…

Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József

...