Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüd?d finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, id?: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeret?m kis sz?zi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelget?zünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzen? búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

...

Kék harmat mossa ki szememb?l az álmot.
Talpra szököm
s eszembe jut a kedvesem.

Folytatom utamat
mélyeken, köveken, árkon és hegyeken át.
Éren és patakon, napon és csatakon át.

Halra horog vet?dik,
nyúlra csattan puskacs?.

Egyszer eljutok hozzá. Őszel? erd?k
piros közepébe.
- Jó reggelt, fekete kislány,
ezentúl velem jössz hegyeken, utakon, éren és patakon át.

...

Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztend?k ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszéd?
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fényl?
glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéz?
gömböly? kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,

eljövend? magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára... -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán,

falnaptáram r?t betüvel rikácsol:
H?sök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, ég?
fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mez?kön,
sírok alján boldogan összekattan
millió h?s állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák,

s mindenrangú ny?tt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra ver?dik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétl?
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelm?
balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengert?l mely sziget édenébe
rejtsük a bölcs?t?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gy?r?jében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, miel?tt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:

Holnap bizton h?s leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel

h?s fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
égne a város.

...

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökken? vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéb?l
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

...

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréb?l.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejt? titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsend? ház
márványlépcs?zetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kend?jét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

...