Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dért?l harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap der?t nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok sz?ke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak sz?ke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán sz?ke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mez?n s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!

...

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeret?k szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyeszt? piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.

- Gy?ztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.

Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörg?t,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöll?t.

Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd sepr?nket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölg?, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti ?ket,
hanem hiába zúg, zúgása
er?sbíti az énekl?ket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keser? só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keser? tenger vagytok bennünk. -

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

...

Ó sz?ke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?

Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Er?s hajó parton silányka hulla.

Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? - Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.

De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ?s fájárul.

És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Sz?zen, de sz?zen: term?föld-ruhátlan.

Mert ártör? a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.

...

1

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidb?l épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
h? szeret?d munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen er?m ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.

2

Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján gy?zedelmem.

Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd, ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

...

Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, -
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az id?, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.

Te épít? és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Pet?fi álma, els? szerelem,
ki tudna rólad méltókép beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.

Pucér, pelyhedz? lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomban sz?z hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
- szeretnék kiszaladni a világból.

Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza t?zb?l ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!

Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az els? csókvágy sistereg!
Ha tudnátok, a férfit mire szánták
gonosz, fenekv? asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebeg?ben
fölöttük a borzongó leveg?ben.

A nedvesrügy? els? vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérg? magva, dancs tragédiája,
mely - mondjam-é? - most négy év mulva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan heggesztett a hit.

Egy drága n?, egy asszony, kit szerettem
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürd?ben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, vés?, aki lassan vésel,
készül az emlék, végs? izenet,
fontolt írás, mit késem k?be présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!

S te költ?, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, - mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsaszín? máglya.

A fecskét, hogy a romló kert felett
merre röpüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.

Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
súnyin közelg az érés gerjedelme,
a macskalépt?, orv gyujtogató
s a szikrát odalopja ?kigyelme,
ahol a t?zvész könnyen gyujtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.

...Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly g?ze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr... Riad, kiválna
karom közül, de nem tud... Pillanat...
ajkamon ajka, két kis nedves málna...
Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.

Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti s?rü, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.

- Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! - de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csíp?s, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól s?r? mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
els? mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek...

Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! - A parti pázsit pamlagára
d?lten piheg és sír és hánytorog.
A gy?rött kis fehér batisztruhára
gallyakon átsz?rt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsímogassam.

- Hallod, ne b?gj - kezdem, de meghatott
vagyok én is. - Ne b?gj, hisz semmi baj sincs. -
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: - A gyermek - mondja, - nagy kincs,
de szörny?, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.

- Miféle gyermek? - kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha b?nr?l vallana:
- Ha meghalnék, se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama,)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szájukra... mint az én szájamra ma...
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.

Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kaján kacajra kap,
kövér hulláma pukkadozva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, - szinte könnyezem.

Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvígasztaljam a kis csacsit
s roppant meggy?z? szemeket meresztek.
- No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! -
Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
- Bizistók - kérdezi mellemre bujva, -
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!

...

Mikor az éjszaka árnya szemedre szür?dik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
(el?bb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csip?dre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, el?tted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

Majd sóhajtva led?lsz s lehunyod szemedet.
Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
Tünde driádok tünnek el? s lépkednek olyan finoman,
mintha szirom libbenne le halkan a májusi f?re,

ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
kardliliommal kergetik azt; ami árt,
sással hessegetik tova azt, ami sért,
suhogó somfahusánggal ?zik el azt, ami fáj,

hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
térdeidet harmattal s szegf?olajjal permetezik.

Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
boglyas törpék kókuszhéj-heged?kkel, rózsavonókkal,
nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
mint nyári melegben a b?rödön átlocsogó víz

s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat

s álmod tündérnépei arcraborulnak el?tted,
hogy meglep a zsibbadt teljesedés... -
- S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
költ? kedvese vagy te: illet téged e pompa,

illet ez illat s illet a vers muzsikája
s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
ágyán ringatlak, kicsi Sz?z. Tele van szerelemmel a szívem.

...