Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers beágyazása
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok
Egy férfi megismer egy n?t az utcán
Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."
...
Eddig ennyien olvasták: 1341
Randall Jarrell
A lét szövedéke
Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.
...
Eddig ennyien olvasták: 1250
Vidéki napok
Túl a megszámlált es?cseppeken
bizonyosság volt minden, ami jött.
A viharban faharangszerüen
szólt a dörgés manzardtet?nk fölött,

s a felh?s napot szétszórták a padlón
a tükrök, szélben sírt a burkolat.
Nekifeszültél, hogy - héját a kagyló -
védelmezd a falat.

Valaha barna tölgyleveleket
tépkedtünk, száraz fák telén, kakas
szólt valahol, a fejsze hangja meg
a csapás mögött picit lemaradt.

Láttunk, csönd évadján, hogy odalenn
borzong a borzas inda, a rózsaág
a tüskéig piroslik s, élesen,
a hó fölé feszült vadászkutyát.
...
Eddig ennyien olvasták: 1184
A szeme
Egy n?nek, kit ösmerék,
a szeme ritka ékesség:
kínakék.

Más ablakú az én pofám,
hol zöld, hol lángot okád igazán,
az ám!

Anyám szeme ködránc, könnyedény,
a kishugoméban holt fény,
bolond szegény.

Alighanem kivételes,
ki oly kékl? tökéletes
szemes;

hol ?rzi, hogy naplángolás
nem éri, se tornádórobogás,
nincs rajta kopás;

éj munkában még soha
nem marta m?fény mostoha
árama;

s oly szívtelen a szép bestia,
sose volt kín t?zhelye, könny fazeka
írisz, retina?

Bepillantásait öntse csak,
nem kedvesek, nem is okosak,
hamisak.

Ha kék fényt áraszt messzire,
könnyen fakúl, de mennyire,
a jóhíre.
...
Eddig ennyien olvasták: 1106
Szerelmi dal Hiawatából
Onewéj, ébredj szerelmem,
te vagy a virág az erd?n,
te vagy a madár a prérin,
lágy szemed akár az ?zé.

Ha csak egyszer rám tekintesz,
boldog vagyok, olyan boldog,
mint a prérin liliomszál,
hogyha kelyhét harmat érte.

Lélegzésed édes illat:
vadvirágok szaga reggel,
szárnyaló illatuk éjjel,
hulló lombok évadában.

Minden csepp vérem feléd lök,
vágyik egyesülni véled;
úgy vágyódom rád találni,
mint forrás, ha napba szökken,
s tündökl? holdfénybe éjjel.

Ébredj, rólad zeng a szívem,
ha közel vagy, oly örömmel,
mint sóhajtva daloló fák
eperérés hónapjában.

De mikor boldogtalan vagy,
szívem úgy fordul borúsra,
mint fényes folyó sötétül,
ha felh?k árnyéka hull rá.

Amikor te legvígabb vagy,
zaklatott szívem der?s lesz,
mint folyón, a hideg szélt?l
fodrozó hab nap tüzében.

Mosolyog a föld, a víz is,
mosolyog a tiszta égbolt;
de mosoly nem j? a számra,
ha te már nem vagy körülöttem.

Árva vagyok, árva, nézz rám!
Szívem lüktetése - nézz rám,
ó, ébredj, ébredj szerelmem,
Onewéj, ébredj szerelmem!
...
Eddig ennyien olvasták: 1726
Évához
Te kedves, ékes lány, szemed
s szemem együtt gyújtotta meg
egyazon fáklyánál a menny;
így érthetem csak, hogy örök
hatalmad szándékom fölött
magasztos érzelem.

Ártatlan hadd szemléljem én
orcád, mely szinte az enyém;
nem félve éber ?reit,
melyek a sz?z szemhéj alatt
oly csábitón riasztanak,
és lángjuk oly vonzón taszít.
...
Eddig ennyien olvasták: 1596

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó