Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan,
Sétálunk, s nézzük fények törnek át, ezer irányban...
Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan.

Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja,
Hátunkon nagy zsák, benne elemózsia, tűznek gyújtós és kisbalta?
Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja.

Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban,
Körben kövek, sehol száraz alj, láng csókol fát, szikra pattan.
Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban.

A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom,
Ahogy parton csendes szélbe merül a nap, lelkünkben nő az izgalom.
A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom.

A fény sugarai forognak, mint este, a nap fáradt utolsó sóhaja,
A lombok résein átdereng, mint teaszűrőn meleg folyadék sugara?
A fény sugarai forognak, mint este a nap fáradt utolsó sóhaja.

Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan,
Ballagunk haza - mesébe illő volt a nap, s a szalonna is páratlan?
Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan.

Siófok, 2025. május 17. ? Gránicz Éva - Írtam: három soros zárttükrös versformában.

...

Próbáltam már elmondani neked,
mit is jelentesz, de nincsen szavam.
Nagyon, nagyon ? csak ennyit súg szívem,
szüntelen zeng legbelül e visszhang.

Nem tudom, hogyan mondhatnám el még,
Csak érzem: mióta vagy, más lett minden.
Fény ölel át, s a világ is szebb rég,
mert benned nyugszik meg fáradt szívem.

Mint kismadár költöztél szívembe,
fészket raktál, s többé nem üres már.
Belül kibélelted szeretettel,
s jóságod minden fájdalmat kizár.

Keresem a szót, mi elmondhatja:
nagyon, nagyon... ennyit mondhatok ma.

Siófok, 2025. február 8. -Gránicz Éva-

...

Elszáll az éj, mint vándor madár,
J? a hajnal, s vele a boldogság.
Kelteget fel a napsugár
Maradjon így, legyen mindig nyár.

Delet kopogtat az ablakon át,
S bevilágítja az egész szobát.
Végig néz fáradt arcomon,
Felnevet, s szívembe mosolyt lop.

Simítja lágyan két karom,
Nyugalmatlanság már nem ostoroz.
Kett?t arrébb lép, táncba hív,
Közben sokszor szemembe tekint.

Szememen keresztül lelkembe néz,
Felkapcsolja legbelül a reményt.
Békésség száll a házra miatta,
Süss, melegíts még napocska.

Múlik az id?, fénye máshová halad,
Ereje gyengül, ölébe nem kap.
J? az éj, s levél hullik már
Elszáll a nyár, s vele a boldogság.

...

...magáévá tesz a magányos,
kietlen álom, a hideg, üres
ágyon, ne a darabokra szaggató
napokra gondolj vissza, repülj?
repülj a nyárba , mikor
oly sok év után, kábultan,
értetlenül - szinte bután,
zuhantál egy kedves
randevúba...
ezer sugárral ünnepelt a nap,
de nem perzselt, nem égetett,
langyos, kedves szell? is érte
arcodat, meglobbantotta
ingedet...
nem tudtad mi ez, csak érezted,
valami nagyon furcsa jóság
bebugyolálja tested, nem is
értetted, nem tudtad, mire
véljed...
s a buja rengeteg kedves, sz?k
ösvényén átöleltél, majdnem
kettétörtem és megismételted
a csókot, a legels?t, mit én fogadtam
olyan meglepetten?
utóbb beszéltél róla, akkor
tudtad meg, tisztán, élesen,
hogy "én ?t szeretem, istenem,
mennyire szeretem!"...
ámultál, mint a kisgyerek,
mikor az angyal csenget,
karácsony este...
kitárul az ajtó, teljesen,
s káprázik a csillogó
csodától olyan édesen,
hogy eláll a szó...

öleltelek, illatodba mélyen
belefúrtam magam, hogy
legalább ezt el ne veszítsem,
istenem, már akkor hogy
tudta a szívem...
pedig te akkor még reméltél,
tervet készítettél, s valami
módon magadénak tudtál,
teljes biztonsággal
engemet...

aztán jöttek a kínkeservek,
félreértések és bánatok, mint
malomban megadón a búza,
?rl?dtem, lázadoztam, hittem,
nem adhatod fel ennyire könnyen,
s amiért feladod...
ma már elment t?lünk a nyár,
a szerelem még tombol és éget,
de nyomunkban egy sötét
kísértet, azt mormolva, mint
buddhista imája, egyhangún,
idegesít?, folytonos, csendes
zajjal, hogy ember, ezt feladtad,
gyenge lábon állsz az akarattal,
elfáradtál...
igen, belefáradtál, érzem, s nem
tudok tenni érted semmit, csak,
mint Magdolna, letörlöm véres
lelkedet, kiölelem bel?led a
napi rettenetet, mikor lehet,
s engeded...
illatod ma is varázsos, lényed
el?ttem tiszta, nincs titok, csak
tudom, hogy nélküled keserves,
veled lenni, állandóan, mégsem
akarok...
így a magányos álom el?tt, legalább
jelenjen meg az ösvény, hol csak
kétszer voltunk, csak a testünk
esküdött, nehéz teher akkor is,
ha nem mondatott ki szó...
szeretlek, mint egy beteg
gyereket, lesántult cicát,
mint a soha ? kedvesemet,
szívemben forró széndarabok
parázslanak némán, s ha nagyon
éget,vizet neki...
de fölparázslik újra, s apellálok
az úrra, vegyen el t?lem, mert
úgy szeretni vétek, hogy tudjuk
mindketten, mindkett?nket éget,
csak egy balga "nem lehet" az
akadály...
ha ember kett?sen él, bicsaklik
a lelke, fázik és csak egy csöpp
melegre vágyik, ölelésre, szóra,
mindenféle, csillámos csuda jóra,
de azt az ember csak attól az
egyt?l kaphatja meg...
átok már rajtunk
vágy, szerelem,
szabad szívvel,
szürkén és érdesen,
de biztos talajjal -

így kellene...

...

Elfáradtunk

Elfáradtunk drágám, fejünket letenni végre,
testünk összefonódva,két kezünk összeérve
örökre elengedhetetlen köteléket képezve
vágyunk egy szebb életre.
De tudjuk, azt majd talán unokáink engedhetik meg
Mi dolgozunk a kis szürke hétköznapjainkon serényen,
bízván hogy nem felejt a gyorsan elröppen? élet ,
s fáradozásaink gyümölcse kell?képp beérhet...

Elfáradtunk, talán egy kis szünet nekünk is jár, elvégre
küzdöttünk eleget az élet kifürkészhetetlen útjaira térve.
Családi kötelékeink szemünk el?tt lebegése,
állandó jólétének megteremtése
a feladatunk, ezért robotolunk,küzdünk,harcolunk reménykedve
bízva-bízván,hogy egyszer révbe érve
a világegyetem a sok jót figyelembe véve,
próbál segíteni rajtunk,minket jókedvre derítve.

Elfáradtunk, s mint minden évben
ha tehetjük nyári pihen?re térve
próbáljuk regenerálni fáradt testünk,mint éden
rengetegében patakot keres? tikkadt emberi test fénye,
pislákolva ugyan,de még kapaszkodva a reménybe
próbál világítani er?sebben..... a sötétben......
de ereje gyenge, ki-kialszik a fénye
s próbál pihenni a világ tengerében.

Pihen,pihen, de közben a kerék csak forog,s nem tétlen,
nem hagy nyugodni: pedig mindkett?nk vétlen.....
A sors így próbál jelezni hogy mindig légy résen,
s ha netán pihenni mennél is állj mindig készen,
készülj,hogy menned kell, s váratlan feladat soha ne érje
pihenni vágyó lelkedet és testedet meglepetésképpen.......

...

Már elfáradtam s tudom én vagyok a vesztes,
Már nem bírom ezt a fájdalmat amit nélküled keresek!
Kidobtál egyik napról a másikra ,
Mint egy szemetet a kukába.
S én most már nem küzdök érted,bármennyire is szeretnék.
De még ezt had mondjam el:SZERETLEK KEDVESEM MINDÖRÖKKÉ!!!

...