Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a k?szirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epeked? szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom el?tt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

...

Égi csendesség fedez? homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vessz?d.

A világ lármás vigadóhelyér?l,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek erny?dhez, s fejemet lehajtom
Lágy mohaidra.

Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
A buta köznép.

Itt fakad laurus-koszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
Zöld amarantja.

Légy, Magányosság! vezet?m s barátom.
Csendes erny?dhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
Myrtusa berkét.

Téged óhajtlak, ha szemembe' reszket
Bánatos lelkem kiüt? panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
Oldala mellett.

...

Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.

Az esti szell? fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
T?rét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve
Reszket? két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.

...

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és g?ggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zeng?n hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égb?l pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó "lám-lám" csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?

Be olcsón vett meg
Egy kis sz?z nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszer? és édes az élet!
- Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...

...

Bús látományok, nagy, fehér n?k
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.

Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.

Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.

...

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...