I

Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemt?l, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy t?zcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
sz?rt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ? is ott.

II

Megáradt leveg?ben jött felém,
maga a változás, önt?zkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
k? és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s el?ttem maradt.
S a lomb szivéb?l madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.

III

Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erd?b?l ?z jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
K?be rúgtam, s lestem a csobbanást.
? neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit t?le kaptam, attól élek én.

IV

Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger T?le a mez?,
s gyermek én, t?z-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. T?zben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.

...

Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.

...

Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Harlem éjszakáját
köréd göngyölhetem,
neonfényeib?l fejéked fonhatom,
a Lenox Avenue buszainak,
taxijainak, földalattijának
zsivaját szerelmes dalba kottázhatom.
Átveszem Harlem szívverését,
megverem a dobot,
lemezre játszom át - kerengjen!
Éjt s hajnalt - ezt a muzsikát
hallgatva - táncolj velem át,
Harlemnak barna lánya, én szerelmem!

...

Egy n?nek, kit ösmerék,
a szeme ritka ékesség:
kínakék.

Más ablakú az én pofám,
hol zöld, hol lángot okád igazán,
az ám!

Anyám szeme ködránc, könnyedény,
a kishugoméban holt fény,
bolond szegény.

Alighanem kivételes,
ki oly kékl? tökéletes
szemes;

hol ?rzi, hogy naplángolás
nem éri, se tornádórobogás,
nincs rajta kopás;

éj munkában még soha
nem marta m?fény mostoha
árama;

s oly szívtelen a szép bestia,
sose volt kín t?zhelye, könny fazeka
írisz, retina?

Bepillantásait öntse csak,
nem kedvesek, nem is okosak,
hamisak.

Ha kék fényt áraszt messzire,
könnyen fakúl, de mennyire,
a jóhíre.

...

Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...