Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Id?,
A sokféle Id?nek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Id?,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

Ég? sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínü, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a h?s Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kett? nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem,
Szájában és szívében voltam
S ? volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ? ment itt,
Hozzám-hajtott, édes némberem
S akkor volt, amikor nagy-ámulva
Tárta ki karját két szakadt
Egy-ember és megint egy lett újra.
És nem is volt ez szerelem,
Csak visszaforrás újra itt,
E választó, bitang id?ben.

Kósza id?ben, kósza n?ben
Láttok azóta, ha akartok.
Egy-bennünket cibálva tép
Az egy utcáju Id?, e zsarnok.
Hiába, az asszonyom meg?szül,
Hiába, hogy én megkopok,
Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ?sz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyulva kacag,
De meztelen el?nk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

...

Sem utódja, sem boldog ?se,
Sem rokona, sem ismer?se
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

...

Álmodom egy n?r?l, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ? megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsz? szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ? szent könnyei.

Barna, sz?ke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messzir?l jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

...

Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeret?m elszaladt.
Szép szeret?m: az ifjú Mosoly.
*

Sírtak s nevettek a boszorkák.
Köd volt és a gyászos, vak éjben,
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szivek
S én elfödtem az arcomat.
Sziveket dobtak a boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködb?l hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek.

*

Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
Könnyesen, csöndben és fehéren,
A bús csodáknak ligetében,
Egy asszony jött fényben felém
S én ráemeltem arcomat.

*

Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
Az arcomon még most is érzem:
A bús csodáknak ligetében
Arcomhoz vágta a szivét,
Meleg, beteg, szegény szivét.

...

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...