Közte s?r? kénynek, fájdalomnak,
Lyányka, lyányka nyugszom kebleden,
Gyakran Léthe lankadási nyomnak,
Gyakran véd? karjain angyalomnak
Új örömfény terjed létemen.

Szenvedünk, s bár nyúgodalmat kérek,
Vérz? búnkat mégis ölelem;
Hidd el azt, a bú s öröm testvérek,
S kényben úsz e jóltev? tündérek
Szép körében képzet s értelem.

Meg ne bánd, ha könnyeid hullának,
Néma könnyek, Eros karjain,
Meg ne bánd, mert szép napok valának,
Melyek Eros karja közt folyának,
Míg szendergél költ?d dalain.

Égi lángot szívtam ajkaidról,
Égi lánggal szívtad csókomat,
Felder?lt a fátyol titkaidról,
Ujabb álom szállt fel álmaidról,
S szebb remény a láthatár alatt.

Álom és Remény éltünk vezéri,
Tartnak fáklyát végcélunk felé,
Szívünk a valót távol kiséri,
S megcsalatván, néha bár eléri,
Csalfa bájalakkal váltja bé.

D?ljünk a jelenlét hív ölébe,
Légyen álom, légyen csalfa kép;
Tán ha vígan szállunk ellenébe,
Nem borúl szép arca gyászleplébe,
S mirtuszágat fürteidre széd.

...

Igy zengi berke bájos éjjelében
A nimfa dalait,
Ha megjelenni látja kellemében
Májust s virágait,

Örvendve f?zi sz?ke homlokára
A rózsalombokat,
És hallja mint zúg a visszhang, dalára
Tördelve hangokat.

Szelid csenddel zúg a dal hurjaimról,
Miként az esti szél,
Kerengve lengvén rózsabokraimról,
Hesper szép fényinél.

A naisok nedves barlangjaikban
Andalgva hallanak,
Mid?n a berkek öblös hangjaikban
Utánam hangzanak. -

Leányka! még nem érzed, szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve
Feletted édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére
Melyet reád lehell:
Mint pásztorának a hölgy énekére,
Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében
Kell? nyögéseit,
Merengve éli álma tengerében
Korának kényeit.

Pirúlva, mint Auróra, nyilt kecsekkel
Száll majd onnét el?;
Miként mid?n a táncoló Kegyekkel
Cypris mosolygva j?.

Szent láng hevítve szívét olvadozva
Szétomlik karjain,
És eltéveszti létét gyúladozva
Kedvellett csókjain. -

De boldog vagy leányka! szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Hü géniusz szállong feléd lebegve,
Mosolygván csendesen,

Szép sz?ke fürteit mirtusz köríti
Mint Eros fürteit,
Ki kedvelt kínokkal csalfán vegyíti
Létünk kellemeit.

Kör?lte rózsafénnyel elborítja
A kell? halmokat
S szavával édesen elandalítja
Zengvén szent hangokat:

"Viríts majd, mint a rózsa bíborának
Virít szép színivel,
Mely kebliben id?vel Cypriának
Mosolygva hervad el.

Leng? zefir fog majd feléd kerengni
Sóhajtván tégedet,
De vond be, látván ?t feléje lengni,
El?tte kelyhedet!"

...

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
H?sen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
H?sebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S lángol tüze képzeletemnek.

...

A kormos égb?l lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zeng?, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

...

Őszi éjjel
a n?k ágya,
mint a vér.

Vágynak ?k is,
árva lelkek,
a napér.

Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.

Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.

Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.

Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.

Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,

gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.

Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?

Kóc a fés?n,
a fejükben
z?rzavar.

Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,

most fázósan,
fényes t?vel
inget ölt.

A gavallér -
aranytallér
hova ment?

Porlad ? is,
mint a szivük
odalent.

Hervadt ajkuk
csókos álmot -
sírva kér.

Őszi éjjel
a n?k ágya,
mint a vér.

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...