Emléke visszacsillog
s olykor arcomra t?z,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a t?z,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem ?z,
enyhén simogató,
mint h?s, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a t?z,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

...

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zeng? túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyeg?
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedez?n
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mez?n
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

...

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüd?d finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, id?: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeret?m kis sz?zi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelget?zünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzen? búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

...

Ne szóljatok b?nös beszéddel,
Istentelenség itt a gúny.
Mért rágódtok a hervadhatlan,
Az örökké zöld koszorún?...
Magatokhoz mért rántjátok le,
Ki mindnyájunk közt legnagyobb,
Aki felett örök ifjúság,
Örök poézis s fény ragyog...

...Az a lány legyen százszor áldott,
Aki lelkét ejtette meg,
Aki fényes napot varázsolt
A csendes, néma est felett.
Ne érje gúny a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...

...

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa h?tlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Let?nt boldogságom sötét fejfájára.

Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Liheg? ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Oh, ha tudtad volna, mennyi dics?t, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt t?lem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenb?l, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsat?r?l hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

...

Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy t?led várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye ?z feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...

...