Nemdenem egészen picinyke
vagy tág szobád térségiben
hol mint lüktet?-begy? cinke,
normann lábacskád úgy pihen?

És nem csupa gyönyör?ség-e
fehéren a kereveten
tested árnyékos p?resége
te párizsi parisienne?
S nem a tiéd-e, te csupa lélek,
s mint illik, nem szilaj-szabad,
mezítlen-áldott n?i szíved,
s nem francia, akár magad?

S nem a tiéd-é büszke
szavak az alvó éjben itt,
a csendben és a hold ezüstben:
pompás északi kebleid?

S engedelmeddel, nem tiéd-e,
kit remegtet az estharang,
hasadnak édes-szép vidéke,
bizony, európai hasad?

Nem hasonló a földkerekhez,
s mint légkörében e golyó:
tomporod, mely egész kerekded,
miként a hegység és folyó?

És nem végtelen-é a kéjnek
szava, s mint só, oly patyolat,
mit hallat csillagközi méhed
univerzális csók alatt.

S a hit által, mely engem éltet
illatodban és fényeden,
nem hatol-é lelkem, a részeg,
szerelmed legmélyére - nem?

Jékely Zoltán fordítása

...

E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára b?g és a patak
tükrét nézi mind tetszelg?bben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve;

csend alszik alján a szilfáknak
homályosan és h?vösen,
míg fent szerelmes dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek Corine, csak gyere szépen,
e zöld sz?nyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt egy szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, oh mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ott fenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

Rólam a fogyó évek s évszakok
sok hazug dísze lassankint levásott.
Szállnak napok, hónapok, évadok,
s elcsúfítják majd arcodat a ráncok.
De hírnevednek az id? nem ártott;
mint szél ha n? szálltában egyre jobban:
mind metsz?bb t?zzel tündökölve lobban
kih?lt szemed holt tükrén fényesen.
Így élve, mindig zöldell? burokban,
öröklét? lesz, mint a végtelen.

...

Minden nap, melyet tölthetek körödben:
homályos télben tiszta, fényes ég.
De csak zordabbnak láttatja köröttem
utána távolléted éjelét;
oly sivárnak, mint testemnek a lét,
mely bennem immár magát megtagadja.
Mert azóta, hogy itthagytál magamra
én, mint nyúl, lapulva, bajra-vártan
fülelek minden alaktalan zajra
e szörny? egyiptomi éjszakában

...