Ágyamon éjjelente ?t kerestem, akit a lelkem szeret.
Kerestem de nem találtam.
Hadd keljek föl,hadd járjam be a várost,
hadd keressem az utcákon és a tereken,
akit a lelkem szeret.
Ha egyszer megtalállak, megragadlak és el nem engedlek.

?e míg álmodom téged látlak és érezlek,
Úgy érzem betege lettem a szerelemnek.
Éjjelente könnyen ábrándozok,
Mígnem lélegzetet vesz a nappal, és tovat?nnek az álmok.
És tudom hogy én terád hiába vágyok.

Pedig mily szép vagy, rózsám, gyönyör?, szép!
Csillogó hajad kellemes illatát felém hozza a szél.
Érzékien ívelt lágy ajkaid,olyanok mint a drága lépes méz,
melyb?l a férfinak sosem elég!
És csak azt érzem hogy,a mosolyod az mindig örömre derít.

Ahányszor csak melleted elmegyek,
testem minden porcikájával beleremegek.
Add nekem kérlek fényét,a csodaszép szemednek,
ó nem tudom mért,........de nagyon szeretlek.......

Egyfolytában csak rád gondolok én,
és egyre jobban érzem,hogy úgy kellesz nekem,
mint ahogy a testemnek a vér!!!!!
De a legfontosabb az,hogy TE boldog legyél örökké!!!!!

...

Akkor sem, ha mindenki ezt súgja,
nem adom fel, ha ezer száj üvölti,
akkor sem, ha néhány év múlva,
rájövök, a Földön nincs igaz férfi!!!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Tiszta? Az mit jelent?
A pokol nyelvei
lomhák, lomhák, mint a tripla

nyelv?, kövér, lomha Cerberus
aki a kapunál liheg. És képtelen
a mocsárlázas ínt,

a b?nt, a b?nt tisztára nyalni.
A tapló kiabál.
Mindent átjár a b?z,

egy elkoppantott gyertyabél.
Édes, édes, a füst odalenn rólam
tekereg, mint Isadora sáljai, félek,

egy sál beakad a kerékbe, megszorul.
Az ilyen baljós, sárga füstnek
önálló léte van. Ez nem száll fölfelé,

csak gördül a világ körül,
megfojt öreget, jámbort,
jászol-

beli gyerekpalántát,
szellemorchideát,
felfüggeszti a függ?kertet,

ördöng?s leopárd.
Fehérre szívta a sugárzás,
egy óra alatt széthasadt.

Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a h?tlen férfiak ölén.
A b?n. A b?n.

Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.

Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
fáj nekem, mint Istennek a föld. Lámpás vagyok -

fejem japán
papírhold, b?röm végtelen kényes, végtelen
drága vertarany.

Mondd, téged nem lep meg a h?ség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.

Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én

tiszta acetilén
sz?z vagyok
rózsák kerítenek,

csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Nem te, se nem ?,

és nem ?, se nem ?
(énjeim, ócska ringy-rongyok lefoszlanak) -
az Édenkertbe.

...

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda
Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem a bádog csajkában
Cukrom a mások markában
Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn
Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek a pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz
Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van
Vaskirályné a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Sz?zek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha n? a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...