A kastély grádicsán,
a kastély grádicsán
oly szép lány lépeget le,
oly szép lány lépeget le...

Kér?je annyi van,
kér?je annyi van,
vaj' melyiket szeresse
vaj' melyiket szeresse?

Az egyik péklegény,
az egyik péklegény,
a másik gróf kegyeltje,
a másik gróf kegyeltje.


Egy kis csizmadiát,
egy kis csizmadiát,
ért végül a szerencse
ért végül a szerencse.

Varr is neki topánt,
varr is neki topánt,
finom holland selyembe,
finom holland selyembe.

S ahogy fölhúzza rá,
ahogy fölhúzza rá,
úgy kéri meg remegve,
úgy kéri meg remegve:

-Szépleány, akarod-e,
szépleány akarod-e,
hogy együtt feküdjünk le,
hogy együtt feküdjünk le?

Vár ránk egy szép nagy ágy,
vár ránk egy szép nagy ágy,
fehér gyolccsal bevetve,
fehér gyolccsal bevetve.

Az ágy négy oldalán,
az ágy négy oldalán,
négy zöld bokréta lenne,
négy zöld bokréta lenne.

És az ágy közepén,
és az ágy közepén,
mély folyó fut keresztbe,
mély folyó fut keresztbe.

A király ménese,
a kiály ménese,
mind itathatna benne,
mind itathatna benne.

S alhatnánk benne mi,
alhatnánk benne mi,
míg világ lesz örökre,
míg világ lesz örökre.

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

Ó, bukott angyal-sereg,
bánatosak, fényesek,
olvadt test? mécsesek
síri fényei;
búsak, érzéketlenek,
mint harangok, csengenek,
rab visszhangok, fény-jelek
tükörképei.
Félig-szunnyadó szemek,
gyöngédek, szerelmesek,
könny? ködben fürdenek -
arcuk olyan finom.
Angyalaim, félszegek,
leveg?-fehér sereg,
elnémultan édesek,
mennyi hab-szirom!

Homálylóan-kéjesen
sz?zies-szép rejtelem,
szenvedélyben szenvtelen,
titkos szavu dal;
gyors közelgés várt nesze,
tükröz?dés víg heve,
ihlet vétkes lágy szele,
mely alig fuvall.
Furcsa mind és ingatag,
ködbebújva-nyájasak,
nem-remélten h?si had,
t?z vak éjjelen-
álom-raj, mely arra lel,
aki ?rá felfigyel,
s újra lobban, így felel
visszhangként nekem.

...

Minden éjjel gyötörnek a rossz álmok,
Minden éjjel bánt amit látok...
Sosem marad abba mindig ugyan az az álom,
Lehet,hogy nem sokára megtörténik velem ez a rémálom?
Vagy csak a fejemben létezik amit látok,
Rémes rémálmok...félek t?lük!
Minden éjjel látom magam vérbe fagyva,
Látom, hogy meghalok percek múlva...
B?röm hófehér és jéghideg,
S bánatos szemeimbe látszik a vég...
Arcom meggyötört és gyenge,
Nem tudom ki tehette ki a kést belém eresztette...
Tudom, hogy ezek csak az álmaimban léteznek,
Rémes rémálmok...félek t?lük!
Álmomban azon t?n?dök, hogy mért kell meghalnom,
Egyedül fekszek a földön s nincs semmi vigaszom...
Kezeimmel a fájó sebemet szorítom,
S meleg vérrel van tele a markom...
S mikor valaki felém közeledne,
Én felriadok az éjszaka közepette...
A késsel megszúrt helyet szorongatom,
S egy nagy sóhajt veszek, hogy "csak álom volt"...
Tudom, hogy csak álmodom ezt az egészet,
De minden éjjel ugyan ezt semmi többet...
Tudom, hogy csak álom,
De mi van ha a jöv?be megtörténik velem?
Addig én minden éjjel sírva ébredek,
Rémes rémálmok...félek t?lük!

...