Költészet – versírás… a poéta

(3 soros-zárttükrös)
Nagy költő akarsz lenni?
Sokat kell érte tenni…
Nagy költő akarsz lenni?

(Bokorrímes)
Az ilyen először az ajtó mögül kopogtat befelé,
Majd a lelkét akarja teljesen kitárni mindenfelé…
Végül a lángoló elméjét kínálja a másik felé.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
A poéta ujjainak nem kell, hogy nagyot játszanak az ’ongorán,
A fekete billentyűje maga a lúdtolla, húzza a papírján,
A fehérek meg egyben… írás alkalmas hatalmas fehér papírján.

A költészet maga a megfogalmazás,
Valamit elmondani, az mindig más-más.
A bút sugárzó csend, a vidámságért eseng,
Ettől meg még a legnagyobb jókedv is bereng.
A lélek is egy vidámabb napért feszeng
És ha bekövetkezik, akkor már dereng.

Fogalmazni szépen kell, mint ahogy a hullócsillag száguld,
Ha megvan és megdicsérnek utóbb, akkor bámuld, sőt ámuld.
Pongyola nyelvet ne használj, mert esztelenséged, kitáruld…

Tudol Te magyarul jól, rendesen?
Ha hiányod van, viseld csendesen,
Pótold, tudj már magyarul rendesen.

Bátran kritizáld magad,
Majd javítsd is meg magad,
Tedd jobbá te, Tenmagad.

Kellő komolysággal vállald föl a fájdalmas magány témát,
És azért mert valamit nem tudsz, ne főzd főzelékké tésztát.
Kellő komolysággal írjál a szerelemről, másoknak is kedvence,
Ha még nem megy, akkor meg -igyekezz- ne úgy csinálj, mint aki elveszve.

Virágos domboldalról írhatsz vastag téli havat
És nem baj, ha tövébe írsz egy kis befagyott tavat.

(3 soros-zárttükrös)
Oroszlánketrecbe zárt indulatokról is mindenképp írhatsz,
De hős légy -írás gladiátor- harcolj, mert sikerből kimaradsz…
Oroszlánketrecbe zárt indulatokról is mindenképp írhatsz.

A versek maga a kultúra-költészet birodalma,
Ide ki belépsz, dolgozhatsz, mint egy teve sivatagba.
Légy mély tisztelettel a versek, olvasók, mások iránt,
Írni magadnak és másiknak ez már tőled meg kívánt.

Ujjad a fekete lúdtollal a fehér papíron betűket rajzol,
Paca meg ne legyen, -íráson folt- mert az maga egy súlyos karambol.

Ne feledd, hogy minden vers megírásakor különös gondossággal kell eljárni,
Nem úgy van az, hogy a szavakat lehetőséged van, mint pelyvát egymásra hányni.
Ne feledd, hogy minden vers megírásakor biz' különös gondossággal kell eljárni,
A versírás kemény és komoly, felelős munka, gondolatokat ki kell munkálni.

Tanuld meg, hogy neked sincs jogod biz' mindenhez, nem vagy Te az Úristen,
Szabad verset így nem írhatsz, az nem vers, így ehhez nincs jogod semmi sem.
Én is tudom, hogy manapság értéktelenség a divat, mindenki csinál, amit akar,
De ez nyűg álláspont, mert a poéta jót akar írni, sőt nagyon maradandót akar.
Egy szép gondolat, az lehet érdekes és jó is, de az írásban, ha nem rímmel
Az a szép gondolat végül mégis kisiklik, mert a versek ismérve nem stimmel.

Végül persze én is tudom, hogy nem vagyunk sem rokonok, sem jó-barátok,
Csinálj, amit akarsz, de kéne, hogy adj magadra… Szememet vetem rátok.

Vecsés, 2021. május 15. - Kustra Ferenc József - amikor az emberek még beszélgettek egymással… persze remélem, hogy a poéták beszélgetnek és még eszmét is cserélnek!

...

(3 soros-zárttükrös)
Minket láthatóan megtámadó a vihar,
Ide fog érni és le is fog gyűrni hamar…
Minket láthatóan megtámadó a vihar.

Ha lett volna periszkópunk, jól, időben láthattuk volna,
Hogy milyen a vihar, milyen fajta és vajh’ mi a szándéka?

Néztünk a bokrok közül, néztünk egy motoros repülőgépet,
Körözgetett mert nem tudott leszállni, kereste menedéket?

Próbáltam a nap helyzetét pontosabban vizsgálni,
A felhők résen át kevéssé engedték meglátni.
A fele le volt takarva! Napfogyatkozást látni?

(3 soros-zárttükrös)
Még induláskor verőfényes nap ígérkezett,
A napsugár csillogott villogott, így érkezett…
Még induláskor verőfényes nap ígérkezett.

Időnként nagy, sötét felhők ráérősen úsztak az égen,
Ilyenkor eltakarták az erőlködő napot, egészen.
Láttuk némely felhő fekete volt és nedvességgel teli,
Csupán idő kérdése kirándulókra, mikor önti ki.

(3 soros-zárttükrös)
És lám! Megjelent egy út és csodás buszmegálló,
Még nem áztunk, de jó, hogy túléltük... buszmegálló...
És lám! Megjelent egy út és csodás buszmegálló.

Vecsés, 2019. július 10. – Kustra Ferenc József – íródott 3 soros-zárttükrösben és bokorrímesben.

...

Nyáridőben…

A nap az alkony bíborvörös sortűzét bocsátja a földre,
Én nem ugrok el, de élvezettel vetem magamat e fűbe…
A nap az alkony bíborvörös sortűzét bocsátja a földre.

Ott is ér a nap éltető sugára,
Arcomon mit rop… a bíborfény tánca.
Tenni eme szépség ellen nem tudok, nem akarok, rabul ejtett,
Most már a nap-közbeni napsütéses nyugalmamnak befellegzett.

Később a homályban elveszek, mint néha olyan sokszor,
Sőt, minden alkalommal kicsi tán' meghalok ilyenkor…
Később a homályban elveszek, mint néha olyan sokszor.

Még ne gyere fekete homály, félem, hogy korán elragadsz,
De ha túlélem, akkor majd látom, mikor reggel elhaladsz!

Vecsés, 2017. július 1. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és 3 soros-zárttükrösben.

...

A naplementéről…

Ajtófélfán a
Bíborszín tükröződik.
Sötét éj… terül.
*
Alkony, bódító,
Ég meg skarlátvöröses.
Láthatár lángol.
*
Esti lángolás
Vörösre festi eget.
Felhők színesek.
*
Vörös áhítat
Borítja, meleg estet.
Sötét békesség.
*
Ha estefele
Megjön, lehuppan a csend.
Bíbor ég, szépség.
*
Naplemente, ég
Vöröses bársonyában.
Éjjel, nesztelen.
*
Ha alkonyodik,
Nap is elvonul, humni.
Bíbor ég alatt.
*
Zenitnek szélét,
Nap, megcélozta! Megy is.
Bíborból, éjbe.
*
A nap, bénán megy,
A horizont-semmibe.
Bíbor, éjbe csap.
*
Alkony már leszállt
Ég láng piros, majd, éj-kék.
Láthatár, sötét.
*
Alkonyi estben,
Holdsarló bíborban ül.
Az éjben kaszál.
*
Fekete sötét,
Magában, pasztellt mutat.
Este volt bíbor.

Vecsés, 2017. március 11. – Kustra Ferenc József- eredeti Baso féle stílusú haikuban…

...

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

A kilátástalanság,
Egyenlő sorstalanság.
Bármerre nézek fekete erdő,
Fák között nemhogy fű, semmi sem nő.
Ide állatok sem tévednek,
Ők ebben tévedhetetlenek.

Egyedül botorkálok,
Csukott szemmel nem látok,
Fáknak sorra nekimegyek
És majd rám dőlnek a hegyek.

Keresem a kiutat,
Mit vak sötétség mutat;
Mély, feneketlen kutat.
Már csak az kell, hogy hopp, beleessek
Így a Föld túloldalán lehessek.

Az sem oly' jó, mert magyar vagyok
Vagy mifene és én itt halok
Meg majdan a hazámban,
Vályogviskó házamban.
Már csak ez a kívánságom,
De a jövőt csak nem látom.

Már semmit sem tudok, semmit sem érzek,
Már hiába dúlnak bennem érzések.
Az élet olyan, mint... amilyen.
Nekem ilyen jutott… semmilyen…

Vecsés, 2011. május 7. – Kustra Ferenc József- íródott: bokorrímes csokorban – önéletrajzi írásként.

...