„Isten a katonáink kezét teszi keménnyé
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.”

„Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak… boldogan sízni vágyó tömegek.”
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén…

A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.

Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!

A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.

Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.

Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...

Vecsés, 2013. július 2. – Kustra Ferenc József - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti Újság 1943. január 16. –i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak… és az oroszok több ezer kilométeren már támadtak!)

...

Menetel a katona, egyre távolabb az otthona,
Hazamenetelni nem lehet… Talán csak koporsóba.
Szeretett feleségem és édesanyám, gyerekeim!
Januárban mondták, hogy leváltanak minket,
És kapunk ellátmánynak nem tetves inget.
Lehet, hogy holnap már nem leszek a lövészárokba,
S pár nap múlva meg fölszállok, a hazai vonatra!
Tudom, Te, édesanyám, meg a gyerekek otthon nagyon vártok,
És hazamenjek ez a leghőbb kívánságom… s Ti kívánságtok.
Szólnék én hozzátok,
Csókolnám az orcátok,
Rátok zúdítanám szeretetem,
Élném veletek, boldogan életem.

Mi van veletek, hogy éltek, van mit ennetek?
A gyerekek az iskolába rendesen mennek?
Édesanyám, a tehén, meg a ló megvan-e még?
És a learatott termésből nektek van-e elég?

Otthon, most mekkora a hó?
Ángyoméknál kehes a pejkó?
A gyerek, ha megy iskolába, legyen meleg a lába,
Ha beteg lesz… nem lesz pénzetek orvosságra.
Ma van január tizenegyedike, számolom a napokat,
És így még egy napig aggódva figyelem a hangokat,
Mik az oroszok felől jőnek, ide hallatszanak
És itt-ott mellettünk még aknák is, robbannak!
Szemem, kicsit most is könnyes, nézek hazafelé,
Ha aknasüvítést hallok, a lelkem hideg lelé.
Tegnap eltűnt a Botos Józsi, a nagygazda fia,
Egy akna erre süvített és pont telibe találta…

Ma reggel a Pista barátom élet nélkül maradt,
Mert felállt a távcsövével, és élte megszakadt…
Jó lenne, ha volna varázslat, én hazarepülnék,
Hozzátok… én ide vissza nem kívánkoznék.
Remélem e levelem után, hamar ölellek benneteket,
És csókolhatom az engem nagyon váró kezeteket…
Szólnék én még hozzátok, de nincsen már hangom,
Fegyverropogásban, csak motyogok fennhangon.
Itt a hóban a halál pokoli mosolya, mi sokakat elkábít,
És ha ránk villantja, akkor gonoszul, sokakat elcsábít.
Én majd igyekszem neki ellenállni, nem visszamosolyogni,
Ezt inkább nektek hagyom, és rátok fogok mosolyogni…
A vég, - figyelem, közeleg -, látom én!
De ez, amit a legkevésbé szeretnék én!
Inkább otthon csókot lobbantanék az ajkadon,
Eldőlnénk közben… a konyhai pamlagon…

Várom már a tiszta inget meg az otthont,
Élet, remélem ezen a fronton, ide, átront…
Vágyok utánatok kedveskéim,
Majd mesélek, a család estéin…

A baka, fiú, a férj, az apa,
Kit nagyon… nagyon várjatok haza:
Szerencsés Pista.

Menetelne a katona, menetelnie… már nincs hova.
Viszik már a koporsóba, neki más… ez az otthona…

Vecsés, 2012. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ott elesett hőseink tiszteletére.

...

A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…

Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.

Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.

Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.

Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.

Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.

Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!

A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.

A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.

Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.

Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.

Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…

Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és az elesett hőseinkre emlékezésből.

...

SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

Nem kell itt semmi olyan nagyot kívánni, főleg nem nagy-dolgot.
Mindenki éljen, tegyen, és majd megkapja élettől a zsoldot.
De ettől, minden jót mindenkinek, keressétek a tűzfoltot.

Aki többre vágyik, az olyat és azért tegyen,
Akinek meg az jó, ami van, semmit ne tegyen…?
Most van itt szilveszter, kis pohár, korty pezsgőt nyeljen!

Amíg megy a szekér és nem fognak vissza a kátyúk,
Addig minden rendben van, biztosan jól is csináljuk…
Szívből kívánom, ha érkezik a jövő, ne fájjuk.

Legyen az asztalotokon korhelyleves és virsli,
Éjfélkor kell ujjongani, az újévet éltetni.
Óborral, pezsgővel koccintva lépjünk az újévbe,
Csalódást elfeledve el kell jussunk egy új révbe.

Duna partján is a víz nem csak, csendben ül,
Halkan csobogva folyik, de meg is csendül…
Éjfélkor koccintsunk, pohár összecsendül.

Bizony reggelre elmúlik az ünnep varázsa.
Már csak morzsák vannak, bizony az már nem kalácska.
Felejtsd már el az elmúlt évet gyorsan és hamar!
Tizenhét csak jobb lehet… tán’ nem jő halálkanyar…
Látom, hogy most is, felelőtlenül fogadkozol!
Hogy mi lesz belőle, ezzel nem is foglalkozol.
Ha baj ér, akkor először fordulj a szeretteidhez,
Közben nézz, hogy mit látsz, ha nem látsz, úgy kapj a szemeidhez!

Ha már elmúlt pezsgős éjszaka konfetti-zápora
Kel új Nap is és arannyal fest, a járda tavakra…

Vecsés, 2014. január 8. – Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia…

A gyarló ember önképét, hit éri, vagy ölelés, megrezzen,
Alig pislákoló zsarátnokom felett, korom fátyla lebben.
A zsarátnokom kormot árasztva, kicsit is világol helyén?
Élet legyen szelíd, vagy vad, érzelem lángol a tűz rejtekén…

Mennék én előre,
De nagy kérdés, merre?
Ha zsarátnokom nagy lánggá fújom,
Lesz értelme, hogy vívom a harcom?

Vecsés, 2014. február 10. - Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás

...