Költészet – versírás… a poéta

(3 soros-zárttükrös)
Nagy költő akarsz lenni?
Sokat kell érte tenni…
Nagy költő akarsz lenni?

(Bokorrímes)
Az ilyen először az ajtó mögül kopogtat befelé,
Majd a lelkét akarja teljesen kitárni mindenfelé…
Végül a lángoló elméjét kínálja a másik felé.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
A poéta ujjainak nem kell, hogy nagyot játszanak az ’ongorán,
A fekete billentyűje maga a lúdtolla, húzza a papírján,
A fehérek meg egyben… írás alkalmas hatalmas fehér papírján.

A költészet maga a megfogalmazás,
Valamit elmondani, az mindig más-más.
A bút sugárzó csend, a vidámságért eseng,
Ettől meg még a legnagyobb jókedv is bereng.
A lélek is egy vidámabb napért feszeng
És ha bekövetkezik, akkor már dereng.

Fogalmazni szépen kell, mint ahogy a hullócsillag száguld,
Ha megvan és megdicsérnek utóbb, akkor bámuld, sőt ámuld.
Pongyola nyelvet ne használj, mert esztelenséged, kitáruld…

Tudol Te magyarul jól, rendesen?
Ha hiányod van, viseld csendesen,
Pótold, tudj már magyarul rendesen.

Bátran kritizáld magad,
Majd javítsd is meg magad,
Tedd jobbá te, Tenmagad.

Kellő komolysággal vállald föl a fájdalmas magány témát,
És azért mert valamit nem tudsz, ne főzd főzelékké tésztát.
Kellő komolysággal írjál a szerelemről, másoknak is kedvence,
Ha még nem megy, akkor meg -igyekezz- ne úgy csinálj, mint aki elveszve.

Virágos domboldalról írhatsz vastag téli havat
És nem baj, ha tövébe írsz egy kis befagyott tavat.

(3 soros-zárttükrös)
Oroszlánketrecbe zárt indulatokról is mindenképp írhatsz,
De hős légy -írás gladiátor- harcolj, mert sikerből kimaradsz…
Oroszlánketrecbe zárt indulatokról is mindenképp írhatsz.

A versek maga a kultúra-költészet birodalma,
Ide ki belépsz, dolgozhatsz, mint egy teve sivatagba.
Légy mély tisztelettel a versek, olvasók, mások iránt,
Írni magadnak és másiknak ez már tőled meg kívánt.

Ujjad a fekete lúdtollal a fehér papíron betűket rajzol,
Paca meg ne legyen, -íráson folt- mert az maga egy súlyos karambol.

Ne feledd, hogy minden vers megírásakor különös gondossággal kell eljárni,
Nem úgy van az, hogy a szavakat lehetőséged van, mint pelyvát egymásra hányni.
Ne feledd, hogy minden vers megírásakor biz' különös gondossággal kell eljárni,
A versírás kemény és komoly, felelős munka, gondolatokat ki kell munkálni.

Tanuld meg, hogy neked sincs jogod biz' mindenhez, nem vagy Te az Úristen,
Szabad verset így nem írhatsz, az nem vers, így ehhez nincs jogod semmi sem.
Én is tudom, hogy manapság értéktelenség a divat, mindenki csinál, amit akar,
De ez nyűg álláspont, mert a poéta jót akar írni, sőt nagyon maradandót akar.
Egy szép gondolat, az lehet érdekes és jó is, de az írásban, ha nem rímmel
Az a szép gondolat végül mégis kisiklik, mert a versek ismérve nem stimmel.

Végül persze én is tudom, hogy nem vagyunk sem rokonok, sem jó-barátok,
Csinálj, amit akarsz, de kéne, hogy adj magadra… Szememet vetem rátok.

Vecsés, 2021. május 15. - Kustra Ferenc József - amikor az emberek még beszélgettek egymással… persze remélem, hogy a poéták beszélgetnek és még eszmét is cserélnek!

...

De, hogyan tovább…?

(9 soros)
Megszülettünk, ez lét!
Hallgatjuk, szív zörejét,
Meg a test napi neszét.
Megszülettünk, már lét…
Van, kinek ősz lengi… létét,
Berozsdásítja… elméjét.
Megszülettünk, volt lét!
Mindnek kaszás suhintja létét,
Nyitja, túlvilági életét.
***

Életre keltem már.
De a boldogság nem vár
Tárt karokkal sodor ár!
Tudom, szép lehet - bár!
Most valahogy még jót nem áll!
Bú és könny kéz a kézben jár.
Feledni olyan kár!
Cipőm talpához tapad a sár,
Télben ragad, sír a hideg nyár.
***

Túl korán érkeztem,
Hét hónapra születtem,
Ám nem adtam életem!
Életre születtem,
Mindenért kellett küzdenem,
Az élet nem kímélt engem.
Megszülettem, éltem…
Egyszer el kell mennem, nem kétlem.
A halál mondja ki majd: Végem…

Vecsés, 2018. szeptember 13. – Mórahalom, 2019. június 9. – Szabadka, 2019. február 15 – Kustra Ferenc József– az első csokrot én írtam, a 2. –t Farkas Tekla, - a 3. –t Jurisin Szőke Margit, a címe: 'Egyszer el kell mennem…'

...

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

A szerelmünk parkolópályán…

Bántottál lelkemben, ó, Csenge
Mért’ vagy ilyen, kérdem esengve.
Törsz, zúzol engemet,
Hessented legyeket?
Miért változtál velem szemben?

Nem bántani vágytam, csak élni,
De túl sok volt és kezdtem félni.
Te raktál rám terhet,
Nem volt bennem enyhet.
Csak vágytam a békét és ennyi.
*

Bántottál lelkemben, mért’ tetted?
Magad nekem, miért kelletted?
Nem tudom, de én is,
Ilyet tettem mégis?
Nem kellettem… ezt érzékelted?

Nem szándékból törtem szívedet,
Nem bírtam fullasztó hitedet.
Szép volt, amíg az volt,
A szív is mást hallott.
Nem kértem mást, csak kis szünetet.
*

Szemedben nem vagyok senki sem?
Ne légy ellenség… mert elhiszem.
Én biz’ még szeretlek,
Gyorsan nem feledlek!
Ember porból porrá lesz… hiszem!

Nem lettél sosem csak „senki sem”,
Bennem kihűlt... régi szerelem.
Ellenség nem vagyok,
Mások az irányok!
Fáj érzés, máshova ment... hiszem.

Vecsés, 2024. október 29. -Siófok, 2025. május 21. -Kustra Ferenc József- két szerzősnek írtuk, romantikus LIMERIKBEN. Én a páratlanokat írtam, szerző-, és poéta társam Gránicz Éva a párosokat.

...

(leoninus)
Ha mikor remeg a föld és reszket a levegő… hej bizony, szikrafény is esendő…
Ha már gondolat is fáj, tán’ elfeledett szóra… miért hallgatnál súlytalan jóra?
*
(tíz szavas)
Föld remeg, reszket a szó,
Szikrák között hallgat a jó.

(senrjú)
Fáj a gondolat
némán, súlytalan a jó.
Szikra elrebben.
**

(leoninus)
Ha már elmúlt a vágy és már semmi a remény… ordító a fájdalom, ami kemény…
Ha majd elcsituló, béna némaságban nekem visszhangzik csend… múlt, újra sorend.
*
(tíz szavas)
Elmúlt a vágy, kemény a fájdalom,
Némaságban visszhang a sorsom.

(senrjú)
Remény már semmi...
ordít bennem a csend is.
Múlt újra rám lép.
**

(leoninus)
Ha könnytelen szembe, port hint a szél… végtelenbe veszve, hull összes levél.
Ha szív mán magányos és várja halált… lemerült test biz’, nem leli többé hazát.
*
(tízszavas)
Szél port hint a szemre,
Levél hull, szív várja csendbe.

(senrjú)
Könnytelen szem áll,
szél viszi, mi még maradt.
Szív, hazát se lel.
**

(leoninus)
Ha rendetlenséget ember rendezni képtelen… elintézi… lesz a Föld néptelen.
*
(tízszavas)
Rendet sehol nem lelünk,
Föld elnémul, az ember volt velünk.

(senrjú)
Képtelen a rend,
Rendetlenség nő... rend kell!
Csend lesz örök úr.

Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. május 29. -Kustra Ferenc József – írtuk: 2 szerzősként. Én anaforás leoninusban, Darók Eszter: „Ha” c., mint ötletadó verse alapján. A tízszavasokat és a senrjúkat szerző-, és poétatársam Gránicz Éva írta.

...

Magácska árnyékom… ó, Jolán!
Megyek, magácska követ, flegmán.
Sohse jön közelebb,
Sohse megy el messzebb.
Igy mindig emlékeztet, Jolán.

Hát jövök, mert unatkoztam épp,
De én nem leszek árny, se bús kép.
Nem követlek flegmán,
Csak nézlek, hogy lám – lám...
Ez lenne a férfi? Hát, hogy... épp!

De én nem tudom Önt feledni,
Viszont, nagyon tudnám szeretni…
Testi valójában,
Lelki magasságban!
Ha tudhatnám… ismét ölelni!

Testestől, lelkestől szeretne?
Tudja, ki ilyet mond, elcseszte.
A lelki magasban?
Ne röhögtessen, van
Már tíz nője – s mára keresne!

Árnyéka, tartja a vágyamat,
Megmutatnám Önnek… házamat.
Kettőnknek szerelem
Fészkeként kedvelem.
Váljon már el, bírja házamat!

A házát? Hát mutassa bátran!
Ne számítson nőre hálátlan!
Fészek? Talán kalitka!
Szállok, mint pacsirta!
Nem bújok az ágyába, sálban...!

Vecsés, 2023. július 15. – Siófok, 2025. április 11. Kustra Ferenc József – írtam: a páratlanokat romantikus LIMERIK -ben. A párosok: poéta-, és szerzőtársam, Gránicz Éva munkája. Az
„Árnyékhatás magácska kedves Jolán… 1.-3.” c. közösünk, közös átirata.

...