(Bokorrímes)
A történelemről, kár bármi rosszat mondani,
A történelmet, kár bírálni és megcáfolni!
Magyar történelmünk is belekövesedett a múlt időkbe,
Magyar történelemből eljutottunk mi is, újabb időkbe…
*

(anaforás senrjon csokor)
Történelmi múltunkat
Véglegesnek kell elfogadni!
Siránkozás él.
*
Történelmi távlatok
Tán’ nem magyaráznak meg mindent.
Meditáció!
*
Történelmi részletek,
Időtávlatban… keverednek.
Mi illogikus?
*
Történelmi ügyeink,
Kevese oldódott meg… felénk.
Nagy a süllyesztő.
*
Történelmi mesékben,
Hazugság, tán’ igazság, vegyes…
Ó! Az igazság…
*
Történelmi léptékben,
Magunkat képviseljük… csak így!
Feledni tilos!
*

(Septolet)
Szálldogálni,
Fellegek felett szállni,
Történelmet átlátni…
Magunkból kilátni…

Régre: emlékezni.
Ma: maradót alkotni.
Újjászületni!
*

(Bokorrímes)
Szállnak a gondolatok, idegen, zsenge-álca szárnyakon,
Tudom, mindenki becstelenül átnéz a legbátrabbakon.
Rajtuk csak átlépnek, mint öreg kukás... kidobott tárgyakon.

(3 soros zárttükrös)
Rozsdamarta kardok… lógnak a szögön,
Szerencsére még nincs luk… a sírgödrön…
Rozsdamarta kardok… lógnak a szögön.

Vecsés, 2017. szeptember 6. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában íródott. (Azt jelenti, hogy a kész mű más-más szerkesztésű versszakokból áll!)

...

Csak ülök csukott szemmel és aggyal… írok a balkonon,
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…

A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfők, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…

Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?

Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.

Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.

Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!

Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.

Néha, végig húzód ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…

Szúrok, döfők, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!

Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc József

...

Hamvadós, már a… cigarettavég,
Kis szivarka volt… ő bizony nem rég.
Füstöt ereget… szürke a légkör,
Füstkarika oly’… füst szürke fénykör.

Öt centi volt, hej (!)… rövid élete,
Négy centi slukk, hej (!)… rövid a vége.
Fogy a nikotin… lassan füstölög,
Ezért kell inni… kávé gőzölög.

Köhög a szomszéd… végét szívjuk már,
Hogy lát és honnét… kiderítjük már.
Mutatjuk neki… meg nem szereti,
Mi is elnyomjuk… kezdjük feledni.

Vecsés, 2010. szeptember 9. – Kustra Ferenc József

...

(senrjú duó)
Időrabló múlt
Szégyentelen és gonosz.
Szépet is beszív…

A múltam, folyton
Belém köt, mint agresszor!
Homokóra áll!
*
(sedoka duó csokor)
Idővesztő múlt,
Csak rossz hatásaival,
Öl a haragjaival.

Idővesztő múlt,
Hibáimmal belém köt,
Bántalmaz minden mögött.
*

(Bokorrímes duó)
A múltad, a saját világod teteje, ott sírsz vagy nevetsz,
Lehet ezt egyszerre, majd a ma mámorában ön -feledsz…
Görcsök, és a kínok kínja, azonos platformon vannak,
Meleg, jégeső, sár, szélvihar, mind csak betakarnak…
*
Saját múltamon,
Sírhatnák csak örökké,
Változhatnak méreggé...

Saját múltamon,
Szórakozás végtelen,
Csak a mosolyom minden.
*

Hallódó sóhajok közt, múlt időben kutatva-keresni,
Merj csak néha megállni, és ottan kicsit pihenni
A ridegen modern divatot nem kell folyton követni,
A régi, bevált, emberi dolgokat felrúgni, elfeledni…
*
Hiba teli múlt,
Mernék csendet kívánni,
Mindennel boldogulni.

Hiba teli múlt,
Divatosan hallgatni,
Ember tudjon szenvedni.
*

(3 soros-zárttükrös)
Addig élvezzük a jelent, amig nem rugaszkodik neki és elszalad,
Mi pár perce még az élt jelen volt, olybá tűnik most épp beleragad…
Addig élvezzük a jelent, amig nem rugaszkodik neki és elszalad.
*
Múltban hagyott múlt,
Örömömet fizettem,
A jelenért jeleztem.

Múltban hagyott múlt,
Csak nyugalmat akartam,
Másba bele fáradtam.
*

(Senrjú csokor)
Múlttal, békében
Kell élni a jelenben.
Beletörődés.

Tétován élek,
Jövőt várva remegek.
Tétován lépek.

Múlt már hasztalan,
Életakol romba dől…
Jövő, milyen lesz!

Vágyam lekötöz,
Múltam még folyvást üldöz!
Múlt már nem előz!
*
Békével élni,
Egészen a jelennel,
Jövő felé menetel.

Békével élni,
Felejteni a múltat,
Maradjon az akarat.
*

(3 soros-zárttükrös)
Múlttól várjuk, amikor velünk elszalad,
Lesz ilyen, ha jobb dolga nem akad…
Múlttól várjuk, amikor velünk elszalad.

Az elvárásom,
Ha már velünk haladna,
Messzire is mozogna.

Az elvárásom,
Jobb dolga is lehetne,
Jó messze is mehetne.

Vecsés, 2019. július 3. – Arad, 2023. június 18. - Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában. A sedokák: szerző-, és poétatársam Ghica Izabella Iasmina munkája!

...

Csendben, távol,

Ott ahol csak te és én,

Látunk ketten egy világot,

Egy ölelést, és egy reményt.

Lenyugvó csillagnál,

Elgondolkodom,

Egyetlen ölelésedbe,

Belefonódok.

Vedd az id?m, örökre el,

Feledni ha már nem lehet,

Egyetlen öleléssel,

Hozz vissza engemet.

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A s?r? bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeesést?l fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azel?tt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a t?z,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt el?ttem. Ott állt el?ttem,
és én szégyenl?s kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az els? pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, er?snek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezd?dik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az er?s érzés szinte kitöltötte a leveg?t, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült el?ttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, er?t adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legy?zhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a gy?zelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az er?sségem is.
Nélküled üres, de legf?képpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegn?m, királyn?m!
Te teszel engem érdekessé, t?led vagyok színes, t?led vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te b?röd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy ?rizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...