1942 telén…

Nagy pelyhekben
Hull az első. Nyirkos sár.
Nap elolvasztja.
*
Hó bolyhok fákon,
Mélybe hulló ősvények.
Szél, nyirkot áraszt.
*
Hitvány az idő,
Havas eső, hózápor.
Lefagyás veszély.
*
Ködbe feszülő
A tél. Zuhanó pihék.
Fent mereng a Nap.
*
Hűvös-gonosz szél.
Esőcseppek, ősvényen.
Víz, földön megfagy.
*
Szél, bőszen zenél,
Nyers hangjai szúróak.
Szél… hideg kabát!
*
Első fagynyomok,
Fenyőknek sűrűjében.
Hideg hajnalok.
*
Hideg dalocska,
Szakadékba hallatszik.
Fázó állatok.
*
Tölgyerdő, ködben
Kezdi a didergését.
Nagyon soká tart!
*
Erdőben sok a
Tapasztalt fa-emberke.
Kopaszak ágak.
*
Üvöltő vad szél,
Sziklahasadékokban.
Félelmesítő.
*
Lombtalan fejű
Fák felett a szél sem jár.
Álló, hideg tömb.
*
Sombokrok fagyos
Hálóján szarvas fut át.
Fanyar, megfagyott.
*
Kemény tél lehet,
Ha a som bő termést hoz.
Som csak tarkállik.
*
Hófelhő-torony
Sötéten emelkedik.
Baljós előjel.
*
Széllel és jéggel
Fagyasztó havas erdők.
Titokrejtő hegy.
*
Fehérek biz’ a fák
Nincs világ, hol a világ?
Lét, maga szürke.
*
Sötét éjszaka.
Lombtalan fa, kóró ág.
Nagy a fehérség.
*
Csend előfordul.
Félelmetesebb zajnál.
Viharszél surrog.
*
Sátorlap kunyhó
Fehér, dérbevonattal…
Kacaj, nem hallik.
*
Sátorlap alatt
Még nyűtt lóca sincs. Jégpad.
Zord, hideg magány.
*
Dühöngő szelek,
Mindent beterítő hó.
Felhőfolyamok.
*
Hófehér a tél.
Erdők, hideg-szárazak.
Mindenből jég lett!
*
Színek megfagytak,
Felhők eljegesedtek.
Megdermedt világ.
*
Hideg, hegyi szél,
Átkozott krimi jálja.
Nagyon erős fagy.
*
Deres mindenség,
Jég borította ősvény.
Jeges sziklapad.
*
Jégszerű, kemény,
Összeállt hó utakon.
Megcsúszás veszély!
*
Levegő ködös,
Mindent belep zúzmara.
Teljes a szélcsend.
*
Rideggé válik,
Kopasz lesz az egész táj.
Víznek fagyveszély.
*
Farkasordító
Hidegben esik a hó.
Fehér táj-lepel.
*
Tél csendvilága,
Dermesztőn hideg, jeges.
Hóban vetett ágy!
*
Fagyos hópihék
Hozzák hideg változást.
Egyujjas kesztyű.
*
A viharos szél,
Jégcsap orgonán játszik.
Jéghideg dallam.
*
A hótakaró
Élőt, élettelent fed.
Andalító csönd…
*
Fehér látványa,
Szemvakítóan mesés.
Hószemüveg nincs.
*
Ébredő hajnal,
Sok-sok hóakadályt lát.
Hó, derékig ér…
*
Hóval fedett hegy.
Köd borította fennsík.
Lavina csusszan.
*
Jégbe borultak
Sok hó alatt, bokrok, fák.
Kristálytakaró.
*
Összesereglés
Fennsíki vadludaknak.
Hóban élelem.
*
Mátyásmadarak
Kiáltanak, nem fáznak.
Hidegtűrőek.
*
Hópihe roham,
Föld fehér takarót kap.
Hógolyó verseny.
*
Hópehely attak.
Szél kavarta hóvihar.
Lavina veszély.
*
Fehér takaró.
Síkság, végig szikrázik.
Hóvakság veszély.
*
Meredek utak,
Szédítő szikla-szélen.
Havas és csúszós.
*
Utakon menni,
Nagy hótorlaszok között.
Fagy és jeges hó!
*
Kőrisfa erdő
Csikorgó, hegyi fagyban.
Jéghideg reggel.
*
A fenyves fölött
Fölkúszott a Hold. Hó-fény.
Hóban árnyjáték.
*
Január násza,
Kopasz fákkal karöltve.
Hó fátyol… szépség!
*
Homály takarja
Fényes csillag sereget.
Láthatatlan fény.
*
Vastag hóesés,
Hó-híd is kialakul.
Hideg összeköt.
*
Szél, hó szemcséket,
Szürke hófelhőket fútt!
Nedves hózápor.
*
Szakadatlanul,
Erővel tomboló hó.
Ősvényt betemet.
*
Tiszta egű éj,
Hófödte fedezékek.
Nyomorgó élet.
*
Égető a fagy.
Átfúj mindent… jeges szél.
Erőfeszítés.
*
Éj, mély és vastag,
Hideg, húst lemarkoló!
Mindenhol jégcsap.
*
Jégkéreg kemény,
Ágak, bolyhos csuklyában.
Fényességesek.
*
Minden időknek
Legkegyetlenebb tele.
Rekord a Krímben.
*
A Nap, borzasan
Remeg a hegyek fölött.
Jég! Havas síkság..
*
Hold, fényesedve,
Havas hegyekre világít.
Baljós árnyjáték.
*
A hajnali fagy
Jégvastagítóan tart.
Felette, ködfolt.
*
Hajnal. Hóvihar.
Elemek tombolása.
Test szinte jeges.
*
Kegyetlen fagy.
Kétszáz éves tölgy reccsen!
Mínusz harminc fok.
*
Hirtelen vihar.
Égbe forgó hó tornyok.
Támadás lanyhul.
*
Védett erdőkben
Februári viharok.
Nincs hátra sasszé.
*
Három napos szél.
Vihar, mint Himaláján.
Sérülés, fagyás.
*
Ég, teljesen vak,
Rég nincs csillagragyogás.
Hóesés könnyed.
*
Szétoszló felhők,
Vakítóan fehér hegyek.
Repülő sem jár.
*
Tág térségeken,
Vak botorkálás. Porhó.
Hirtelen szűnik.
*
Régi, erdei
Út bokrokkal. Olvadás.
Szürkés víz folyik.
*
Erdő melegszik.
Fenyvesekbe, olvadt hó.
Fekete földsáv.
*
Szédítő sziklák,
Öreg erdők rügyeznek.
Bő hegyi folyók.
*
Előbujt a nap,
Űzte reggeli ködöt.
Jégcsapolvadás.
*
Holdtányér kitört
Felhőből, tisztásra néz.
Még fagyos a szél.
*
Márciusi szél,
Délről, felhőket kerget.
Eső, hó vegyes.
*
Fekete színnel
Átitatott felhők úsznak.
Zivatar könnyek.
*
Április. Hó nincs,
Elolvadt hegyekben is.
Kiadós esők.
*
Húsz öles fenyők
Magas hegyek díszei.
Lent füves mezők.
*
Vizes pára ül
Fűvön, fán, szakadékban.
Lesz még napsütés…

Vecsés, 2016. január 20. – Kustra Ferenc József- Ilja Vergaszov: „Történetek a Krímből” c. dokumentumregénye alapján… eredeti Basho féle haiku-stílusban írva.

...

A monoton bú emészt konokon,
Táncos lábnyom nem látszik homokon.
A zászlórúd a szél hárfája lett,
Bús hangokat vinnyog a ház felett.

A helyzet nem javul, rosszabbodik,
A zászlórúd sírva hajladozik.
A szél, söprő ereje nem fárad,
A monoton bú csak tovább támad.

Vecsés, 1999. június 12. – Kustra Ferenc József

...

„Isten a katonáink kezét teszi keménnyé
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.”

„Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak… boldogan sízni vágyó tömegek.”
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén…

A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.

Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!

A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.

Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.

Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...

Vecsés, 2013. július 2. – Kustra Ferenc József - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti Újság 1943. január 16. –i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak… és az oroszok több ezer kilométeren már támadtak!)

...

A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…

Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.

Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.

Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.

Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.

Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.

Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!

A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.

A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.

Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.

Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.

Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…

Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és az elesett hőseinkre emlékezésből.

...

SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

Hétköznapi pszichológia…

A gyarló ember önképét, hit éri, vagy ölelés, megrezzen,
Alig pislákoló zsarátnokom felett, korom fátyla lebben.
A zsarátnokom kormot árasztva, kicsit is világol helyén?
Élet legyen szelíd, vagy vad, érzelem lángol a tűz rejtekén…

Mennék én előre,
De nagy kérdés, merre?
Ha zsarátnokom nagy lánggá fújom,
Lesz értelme, hogy vívom a harcom?

Vecsés, 2014. február 10. - Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás

...