Magányom, mit árnyék kísér!

Jeges hidegség tapizza lelkemet és tán? gúzsbakötésként, az eszemet?
A szívem is érzi, hogy ez egy tendencia, hogy állhat ellent, emberfia?
Gyomromban érzem, az idegesség gyűlik, ez van, de ehhez fogam nem fűlik.

Esteledik és nézem, az alkony fénytelenné lesz, a bíborosodás meg szép lesz.
De magányomban nem tudom, mit tegyek, erős jeges tapizással, vajon mit kezdjek?
Ballagok hazafelé, bár nincs otthonom, idegesen kötözgetem gatyakorcom.

A fényszórót bekapcsolt autók rám vetik a fényt, én meg nem lelem az élet-eszményt.
Az esti sötétben a magány, mint egy árnyék kísér, tudtom nélkül, mint kisértet kísér.
Egyet tudok, ilyen trágya életből nincs kiút, mert ez csak egy trágya gyűjtő alagút.

Az utóbbi tíz évben volt sok, ki csak ámított és 38 poéta-társ, szó nélkül elhagyott.
A nálam tanulás javukat szolgálta, merthogy szolgálni a poéta feladata.
E papír nem bírja "írók" minősítését, majd megkapják az élet(!)? minősítését!

Vecsés, 2024. február 25. ?Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás, leoninusban.

...

A tél hidege nem rossz, attól nem fázom,
Jeges félelem a semmitől az átkom.
Átok ül rajtam, hadakozom, de lefog
És állandóan kínoz, mint a szuvas fog.

Letarolt, totális győzelmet aratott,
Benevezett… üres köröket futtatott.
Nem akarom, hogy ez legyen, és ezt tegye,
De élet igazolta, ez elrendelve.

Budapest, 2000. április 10. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

...

Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem,
Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek,
A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek.

A gyertyák is majd csonkig égnek
Szívemben fájnak az emlékek.
Téged már nem hív a létnek szép szava,
Befogadott az ég csillagos tava.

Az ősi hitű gyertyaláng rívón
Pislákol, látom megannyi síron.
Búsan sírdogál az őszi szél,
Ő minden évben sokat megél.

Tudom, egy jó óra hátra sose ballag.
De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag...
A temetőben örök őr a nyugalom,
És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom...
A temetői apró mécsesek lángja,
Olyan, mint az örök szeretet fáklyája...
Lépkedek az avarban, a hitem erdejében,
És olyan nagyon bízok szeretett erejében!

Az én arcomra is írt az idő,
Az én utam is csak lefelé nő...
A lombok között kujtorog... szellő.

Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég,
Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még.
Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben,
Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében.

Nagy, sercegő üszkös kanócnak
Égig füstölgő pici csonknak...
Köszönet a gyertyalángoknak…

A múltért, a jelenért, jövőért,
Bűneik, bűnünk bocsánatáért...

Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye,
És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye,
Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye.

Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József

...

Néhai rokonokat meglátogattam…

Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon…
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.

Virrasztott éjjel…
Letaglóz a fájdalom…
Vágy-domb még épül…
*
Éjjel, fogy remény,
Sötétség, nem segítség.
Szívben, gyász az úr!
*
Varázslatos, arany-napsütéses világ ez,
De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez.

Reggel új fények
Támadnak! Segítenek?
Új nap, új remény.
*
Néha fulladunk,
Önmagunkba vagy bajba.
Lét: örök váltó.
*
Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett,
A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett.

*
Kősírok némán
Várják, mécses lángokat.
Emlékezések!
*
Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett.
A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített.
Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi...
Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni.

Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként.

...

Az öröklétnek a pihenőhelye…

(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.


Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.

Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.

Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.

Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.

Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.

Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.

...

Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...