Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




...
52
of
52
Utolsó oldal »
Szerelmes búcsúvétel
Melitesz

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Örömmel megválnék tőled, komor város,
Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
Ha északra lakom már én, ő meg délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh, iszonyú búcsúvétel,
Mely két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Öszveütném sarkanytúmat, megindúlnék,
Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a szerelem,
Mely lángoló tüze által harcol velem.
Óh, milyen két szörnyű gond főz!
Egek! Rozi! ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha Rozim is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva író!
Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
Lemondok a dicsőségról, bár szeretem,
Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
Isten hozzád, hát mathezis,
Ha oly sokba fájhat ez is.

Rozi

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

Melitesz

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes szűz!

Rozi

Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj, neked dobog e szív!
...
Csokonai Vitéz Mihály
A szerelmes szemek
Ah, ne vesd rám két villám szemedet
Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
Ámor rajja szemed körűl?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
Fáklyát gyújt, nyílat köszörűl.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ő hiában
Küszködik annyi Ámorral!

Kettő pillantásodnak szárnyain
Repűle szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
Hallod? mint dobog a lába!
...
Búcsú Karolinától
Bucsúzni jöttem, lányka, hozzád.
Kérlek, kérlek, ne félj, ijedj!
Nem könnyeket jövék sajtolni,
Nem érzést, sorsot káromolni;
Csak egy csókért, - s Isten veled!

Hisz nem sohajtni, sápadozni
Kötők mi frígyünket, leány!
Minden percünk egy tölt pohár volt,
S hogy elköszöntők a nemes bort,
Hogy elfogyott, sírjunk talán?

Nem, nem, hisz a nőnek szívétől
Nem vártam többet, mint ami;
S te is tudád, hogy az örömnek,
A szenvedélynek, a költőnek,
Hogy éljen, kell csapongani.

Kit a forrás üdíte egykor,
Midőn ledűlt, eltikkadott,
Nem lenne-é őrült örökre
Az egy pohár vízért cserébe
Leláncoltan maradni ott?

Ily forrás voltál, lány, szivemnek,
Ily forrás voltam, lány, neked,
Már vége a szomj- s tikkadásnak,
Tovább int a lét vándorának;
Kedves leány, Isten veled!

Ha rád derűlend új örömnap,
Tán a mult is eszedbe jő;
De ha boldogságod oly nagy lesz,
Hogy benne engem is felejtesz,
Elnézem azt is, drága nő. -

És most ölelj meg! Óh ne félj csak,
Hogy elgyűröm csipkéidet.
Mi sok időt reám pazartál,
Egy táncot is már elmulasztál!
Siess hölgy! - S most Isten veled!
...
Visszaveszem, leányka
Visszaveszem, leányka,
Hűségi eskümet,
Visszaadom, leányka,
E néma búcsúcsókba,
Ímé, szerelmedet.

Engem vándormadárként
Sejtésem visz tova,
Lelkemnek kell csapongni,
Számomra megnyugodni
Nincsen rév, nincs haza.

Mért álljon esküvésünk
Halvány rémképe még,
Intő bú- s gyűlöletre,
Míg így majdan helyébe
Békélt emléke lép. -

Úgy-é, szűd, mely enyém volt,
Azért nem gyűlölend,
Hogy a vándor megállott
Csodálni a virágot
S útját folytatni ment?

Úgy-é kebled, leányka,
Mely engem kedvele,
Nem fog átkozni most sem,
Tovább maradni hogy nem
Engedte végzete?

Úgy-é bár, nem hiszed, ha
Más majd hívebb leszen,
Hogy az tán többet érez,
Mint én, s mit keblem érzett,
Nem is volt szerelem?

Hol van dal, mely megígéz
S aztán nem hangzik el?
Hol végtelen szép álom,
Örök szín a virágon,
Siratnunk mit nem kell?

Arcád a hulló csillag
Volt éltem éjjelén,
Mely tiszta ragyogással
Egy percig ég s alászáll,
Mint játszi tünemény.

És én, ki láttam útját,
Könnyezve követem,
S emléke mindörökké,
Mint égi jelenésé,
Oly szent marad nekem.
...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó