Feketül az ég, vihar jő, körben sok száz kutya ugat,
Nekem ők ezzel mutatják meg… a követendő utat?

Sötétben nem látó, vaksi szemre nem jön álom?
Álmatlanul és idegesen fekszem az ágyon…
Felkelek, kinézek az ablakon, nap utolsó sugarai
Belevesznek földig lógó esőfelhőkbe… lét sugarai?

A kutyák ugatása átcsap, veszett falkavonyításba,
Ez a lelkemben lecsapódik… fény utáni visításba.
Mi legyen, menjek ki egy kutyaólba, nem leszek egyedül?
Most, akkor induljak? Mi lesz, ha a kutya is szembeszegül?

Ablakon be... vakító villámfény, lelkem megállt... visítani,
És lám, csak fény kellett, mert a kutyák is megszűntek vonyítani…

Takarják felhők napot, miért takar néha mindent sötétség?
Csillagtalan és holdfénytelen égbolton reménysugár se ég?
A csillagos ég sem teljesíti folyton a kívánságokat?
Van, hogy egyáltalán nem lehet valóra váltani álmokat...

Vecsés, 2015. március 10. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József

...

Tél van, jár a vastag kabát, sál, kesztyű,
Lovas szánon meg dukál a csengettyű.
Nincsen mínusz, pedig Apa, Anya, lánya
Fagyott árok-vízben folyton korcsolyázna.

Faluszéli erdőben jön az este, hull a hó,
Életre kél családi, téli kis bújó-kunyhó.
Észrevették, hogy édes, kicsi angyal szállt suhogással.
Kezében óvatosan, védve, fényt tartott, ragyogással.

Öregek hangján hallani, sok-sok, aki nagyon magányos
Náluk egy gyertya ég, mikor leég, sötétség lesz mi kormos.

Pedig a szeretet, ami önmaga
Képes az oly' nagy Isteni csodákra,
Lélekmelengető varázslatokra.

Angyal jött, hogy eloszlassa a karácsonyi sötétet,
Mert ő tudja, hogy oly' sok ember bizony már hitét vesztett.
Talán tömjénfüstben jöhet a megváltás… ég küld szelet.

A fa alatt érezni a csöndet, mikor fogjuk egymás kezét,
Együtt, halkan elénekeljük a karácsony örök énekét.
Szeretet ünnepe kitölti az egymás kezét fogók szívét.

Szinte csillog a fenyőfánk, sokféle dísz van rajta,
Mi tettük rá, látszott, ahogy kérte, nagyon akarta…
Most meg ott áll gyönyörködve, az apraja és nagyja.

Szép ez világ, de bizony, nagyon oda kellene tán' figyelni,
Szeretettel járni-kelni, együtt igazi boldognak lenni…
A tél fekete, még csak jön, bársonyléptekkel, de már közeli.

Udvaron a fák ágai versenyt deresednek hajammal,
Távolban hófödte hegyek, nincs köd, látszik ez alkalommal…
Odakint már mindent beterített az alkony sötét fátyla,
Későre jár, álmot szétszórja, ránk teríti és a tájra.

A szobában ég és nagyon világít a négy Adventi gyertya,
Fa alatt vannak az ajándékok, szeretettel, nem hozomra...
Én érzem is ezt a szeretet, mert két kéz van a két markomba.

Vecsés, 2015. december 10. – Kustra Ferenc József

...

Szivárvány nem látszik
Súlyos esőfelhők alatt.
Letakarva, szépség…
*
Mélán bámészkodok,
Tekingetek a világba.
Biztonság magánya.
*
Ínség alatt a vár!
Védők, így még meddig bírják?
Győz, hazaszeret!
*
Ostromolták Jajcát,
Török, oly’ nagyon elszánt volt.
Győzelem! Diadal!
*
Szép ametiszt serleg,
Miből bátran isznak ivók!
Hiszik, nem rúgnak be!
*
Az igazságérzet
Akit folyton inspirál, küzd.
Eredménytelen harc.
*
A földbarázdádban
Barnulnak, száradó rögök.
Létirtó szárazság!
*
Csak ketyeg az óra,
Múlnak percek, másodpercek.
Idő, így nem áll meg!
*
Létünk röpke idő,
Meg kell élni, minden percét.
Ajándék, minden perc.
*
Életünk alkonyán
Valami jutalmat kapunk?
Nyugodt, szép öregség…
*
Az orrszarvú jó nagy,
Ő nem lát jól, de jól szagol.
Turistát kergeti.
*
Madarak az égben,
A semmiségben repülnek.
Minket csak lenéznek.
*
Megérzésre várok,
Magány lapos, ebbe halok…
Sors a gondoskodó!
*
Képlékeny feltevés,
Hogy a kudarc nem ér utol…
Segélykiáltások.

Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. (Én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6. Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz, mint a haikué! Eszmeisége, stílusa haikuval azonos!)

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

A meditációm is zaklatott…

Falak álarcban és ködtakaró mögött,
A vicsorgás, mint hamis mosoly üldözött?
Falak álarcban és ködtakaró mögött.

Nézem a parton, egy karosszékből a tenger végtelen felszínét…
Elképesztően szemléletes, ha most ott lent egy háború zajlik.
Tengeralattjáró, mélységjárónak mutatja foga fehérjét.
Hullámokat sem vernek, hogy a másik ne lássa meg a kékségét.
*
Mennék én, ha jönne
A remény is, elkísérőn.
Falak meg álarcban?
Köd-takaró leszállt tájra,
Fal meg csak áll, bánatába…
*
Elképesztő ez a folytonos háborúzás, a víz alatt,
Kiirtják a halakat, mi a piacon veszünk hamisat?

Most, akkor külön álarc is van, vagy a ködtakaró az?
A fal tudja-e, vagy csak omladozik, mint összes amaz.

Emberek, lesz-e itt
Valaha is újabb csoda?
Vagy csak köd-takaró?
Köd-takarót utálja… Nap!
Nem látni, lekési misét… pap.

Vecsés, 2017. július 7. – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrös –ben, versben, TANQ –ban.

...