Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszú az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne er?ltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:
Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.

...

Éjfélkor az ágya körül
Feslenének mese-arany-virágok
S ?riznék szép királyfiak,
Paplanát se érintenék:
Ilyen volna a lyányod.

Lábig bókolnák cédrusok,
Liheg?en ?zné száz anya-átok,
Finom, sz?z teste illatát
Itt hagyná századévekig:
Végzet volna a lyányod.

Szívenütne minden legényt,
Vágyba vinné, aki sohase vágyott,
Ezer csók egy lehelete,
Látása termékenyités:
Asszony volna a lyányod.

Földben és szívben minden ér
Sisteregne, mint forró pokol-árok.
Megfehérednék a világ,
Ha fehér b?re ráragyog
És kacagna a lyányod.

De ha meghalnék b?nömért,
Fölgyújtanám egy éjjel a világot:
Hunyt szemmel gondolnék reád,
Átfogná két veszett karom
S megölelném a lyányod.

...

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvel?-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az elt?rt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre n? fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas t?zzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkett? szemedre
Rózsaláncot f?z;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága sz?z!

Szép virágszálocska
Mind ter?lj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
J?jjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

S?t ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!

...

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik sz?ntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

Hogyha hallom: g?gös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

Óh de érzem, e világon a
Költ? árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérz? tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága n?,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod?

...