Akármit is küldesz én mindig érzem,
Legyen a gondolatod, a sóhajod.
Szívem, és a testem ett?l melegebb.
Örömt?l viruljon arcod, és lelked,
Kívánok vidám, boldog napot Neked.

...

Ígérem nem zavarlak többé, én most már elmegyek, egy lány félre áll az utadból, és nem lesz a játékszered. Szemed csillogásán láttam vártad ezt már úgy hiszem, meg kellett volna tenni régen, de mindent legy?z a szerelem.
Meggondoltam mit is tegyek, de te menj ha menned kell! S ne gondolj arra többé ,hogy könnyen búcsúztam el.
Nem szóltál nekem csak mentél csendesen. valaki téged biztos hogy szeret valaki szemébe könny ragyog s látod ez a valaki én vagyok!
Miért van az hogy csak azt szeretjük ki h?tlen mást szeret.
Miért van az,hogy szívesen várjuk és tudjuk csak nevet.
Tudom már kés? elveszítettelek.
S nem jössz vissza csak jót nevetsz!
Elhatároztam hogy elfelejtelek és próbállak elfeledni. De ha most is meglátlak úgy érzem te vagy az igazi.
Sajnos megértem, hogy köztünk mindennek vége már. Ki menni akar azt hagyni kell, mosoly hozza arcom, de mögé senki se néz, játszani a közömböst milyen nehéz! Ha azt kérdezné valaki, mit jelentesz nekem?Egy pillanatra zavarba jönnénk s nem mernék szólni hirtelen!

...

Ülök az ablaknál nézem az es?t
Visszagondolok a múltra, s várom ?t.
Eszembe jut sok régi szép emlék
Érzem hogy szeretem még.
Emlékszem az els? csókra
Bár örökké tartott volna.
Tudom, felejtenem kéne
Hisz eltelt két hónap.
Mégsem lehetünk barátok,
Mert az érzések nem múlnak.

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

I

Ha csak szeretsz, bár viszonzatlan,
De térdelhetsz h? áhitatban
Bálványod lábai el?tt,
S hogy végtelen szereted ?t,
Hogy érte élsz, bevallhatod:
E sorsodat még áldhatod.

De ha szeretsz, s nincs egyéb vágyad,
Mint Neki e forró imádat
Elmondani egy pillanatban
És azután meghalni ottan, -
S még ezt is tiltja csillagod:
Hogy mi az átok, tudhatod.

II

Nem birok már a szivemmel,
Úgy teli van szerelemmel.
Ha valahol ki nem öntöm,
Maradásom nincs e földön.

Elmegyek a zöld erd?be,
Bekiáltok a sür?be,
Vigasztaló szóra várva;
De hiába, mind hiába!

Fái némák a vadonnak,
Szelid ?zek szánakoznak.
S útjain a rengetegnek
A verebek kinevetnek...

III

Sugalmas, rejtelmes éjjel.
Kéjt?l rezzen a bokor.
Fönn az égen b?vös fénnyel
Robban el a meteor.

Ámulattal nézve rája,
Elmerengsz, gondolkodol.
Bölcs, tudós ki nem találja,
De szivem rég sejti jól.

Csillag az, fut végzetétül,
Mely, mint kárhozat, sötét.
Szív, melyben reménység nélkül
Olthatlan vágy tüze ég.

Lény, kit egy kimondhatatlan,
Elviselhetlen titok
Addig égetett, mig ottan
Darabokra szakitott...

...

Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végs?t dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, el?re látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
El?ttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

...